Szeminárium az aikido sűrű leírásáról

Szeminárium az aikido sűrű leírásáról

[Hadd kezdjem egy távoli párhuzammal. Clifford Geertz a kulturális antropológia tudománytörténetének egyik legfontosabb figurája. Kánon, kötelező tananyag, munkássága termékenyítőleg hatott más humántudományokra is, és a jobb antropológiai kurzusukon már a felvételin plusz pontot és elismerő fejbólintást kaphat az, aki néhány szót tud arról mondani. A Sűrű leírás című szöveg Geertz sok fontos írása közül talán a legfontosabb. Egyszerre módszertani eszközkészlet leírása és alapvető szemléletmód, attitűd képviselete, melyet követni ajánl az antropológusnak. Trükkös írás: olvasni könnyű, de számtalan árnyalatát, áthallását megérteni és azok jelentőségét átlátni, igen nehéz. Ezért néhány helyen az a gyakorlat alakult ki ezzel a fontos szöveggel kapcsolatban, hogy vagy az antropológus-képzés kezdetén, „szűz” elmével, a kapcsolódási pontok és minden más szakismeret nélkül, az „elején” kell elolvasni; vagy a tudorok azt ajánlják, hogy csak praktizáló, diplomás társadalomkutatóként, más szerzők munkásságából felkészülten, sokéves gyakorlattal a hátunk mögött, szabad csak elővenni és olvasni Geertz írását. Csak e két véglettől várható az, hogy a szöveg minden titkát felfedje előttünk.]

Miért ez a párhuzam a Zumm Aikido blogján?

Mert Philippe Gouttard edzőtáborán való részvétel a Sűrű leírás esetéhez hasonlítható. Nem, ezzel nem azt állítom, hogy „köztes” állapotban, kezdőcskeként-haladócskaként nem érdemes azon részt venni. De amit a mester képvisel szemináriumán, az leginkább a geertzi esszencialitáshoz hasonlítható – aikikai aikidoban. Gouttard shihan 7. danos, de ő Philippeként van jelen, és nem senseiként a saját szemináriumán. Olyan derűvel közelít a résztvevőkhöz és ahhoz is, amit gyakoroltat velük, amely csak a nagyon mély, szeretetteljes humánummal és megértéssel rendelkezők sajátja, mint volt az említett antropológus-tudósnak is. Azoké, akik képesek elfeledtetni a tanítványokkal (és e sorok írója „egy áttétes” forrásból tudja, ilyen volt Geertz is), hogy amit csinálnak, és az a közös jelentés, amit nem csak létrehoznak, de együtt meg is élnek, ténylegesen nem létezhet nélkülük.

A jelenük, az ’itt és most’-juk, a harájuk és az összekapcsolódásuk nélkül.

Mert a világ eredendően abszurd és értelem nélküli, de mi – például az aikidoval – képesek vagyunk jelentéssel felruházni.

„A technikát tudjátok”

Philippe elveket tanít, pontosabban elveket tudatosít. Az idén szeptemberben Prágában megrendezett szemináriuma két dologról szólt: izzadtságról és axiómákról. Csak érintőlegesen formalizáltunk. Csak mértékkel kihonoztunk. Csak nagyvonalúan figyeltünk mozdulatainkra, az ívre, a kézfej tartására, a lábmunkára, szóval mindarra, aminek hibájáért bárkinek a mestere már az alapozó vizsgákat is leállítaná az otthoni dojokban.

A technikákat tudjuk. Ki így, ki úgy, esetlenül vagy mérnökien, de tudjuk. A mester – miközben fél óra alatt annyi elevenre tapintóan lényegi megállapítást tesz az aikidoról és azon keresztül az életről is, hogy a sikertrénerek szűkölve könyörögnének a harmadáért is – azt kéri, azt sugallja, engedjük el, amit tudunk. Szabadítsuk fel magunkat a formalizáltság alól.
Tudjuk, ezért engedjük el. A technikákat.

Az összest. Mert a technikák csak vetületei, manifesztumai, testtel és szellemmel meghozott, azonnali élőáldozatai – akár tetszetősek, akár nem – azoknak az elveknek, melyekből az aikido áll.

Mert az aikidos nem technikákat csinál. Nem formalizál. Elveket hagy érvényre jutni, és mert elvekben gondolkodik, ezért – ahogy le is írtuk – hatékonyságát nem ütésekben és rúgásokban méri. Akkor, amikor már elég magas szinten van ahhoz, hogy hátra tudja hagyni azokat a kötöttségeket, melyek addig az építkezés alapjai voltak. Amikor megérti azok funkcióját, szerepét, tudatosítja elhagyhatóságuk momentumát. Vagy akkor, amikor még mintegy először lépve fel a tatamira, nem tud formalizálni. Beavatatlan ösztönösséggel keresheti azt, mit is lehet vagy kellhet csinálni.

Játszunk

Próbálkozunk. Érzünk. Összeérünk. Izzadunk. Egymásra is.

Sűrű leírást keresünk.

Keressük amit megtalálni kell, és Philippe lényegében nem is javít ki. Csak mosolyog. A teljesen kezdőn, aki még a lábait keresi, és most eszmél csak rá, valójában fogalma sem volt róla eddig, mit is jelent a bal és a jobb kéz. De a már nem olyan kezdőn is, aki már ráérzett az ízekre, már szokja  a zamatot, de vehemens, bizonyítani akar, robbanni – és ezért néha önmaga darabjaira hullik. S persze a haladón, aki máskor hakamájában fordul, pörög, esik, most viszont olykoer lendülete törik, a maga vagy partnere arány- és ütemtévesztésén.

Philippe az aikido sűrű leírását, lucskos és önfeledt transzát olvastatja velünk. Kezdővel és több danossal egyaránt.

Két óra után vulkánként tör ki a legtöbb tatamin állóból a megkönnyebbült mozgásélmény önfeledése.

Valamit talán kezdünk érteni, pedig a könyvet középen nyitotta ki (és ezt utána még két napig folytatjuk). Más így közelíteni a filozófiához, az elvekhez, a közös jelentésalkotás kimondhatatlan aktusához, harák szőrtüszőkön keresztüli találkozásához. Más, mint Goffin mester elegáns és szigorú harciasságán át szemlélődni. Arra, amit mindketten mutatnak a tanítványoknak.

Csak más-más szemszögből.
De a lényeg mindig a lényeg. A filozófiai antropológia gondolatiságával élve: a megértésnek csak körei vannak, és a kör – természetéből adódóan – bárhonnan indulhat és bárhova végződhet. De a következő állapota már sosem lesz azonos belátásokat adó. Éppúgy, mint az aikido körökre építő mozgásrendszerében.

Induljon az a kör akár egyik, akár másik megközelítés nyugvópontjáról.

Felejtsd el a technikákat. Keresd a közös jelentést. A sűrű leírást. Nélkületek nem létezik – üzeni a mester tekintete. Felejtsd el a technikákat. Az elvek számítanak. Mert a harcművészet velejét nem a rúgások és az ütések ereje adja. “Nélkületek nem létezik”.

Nem jöhet létre az aikido sűrű leírása.

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 3. rész

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 3. rész

Az aikido és a hatékonyság kérdéskörét boncolgató korábbi bejegyzéseinkben magával a hatékonyság-parának hívott jelenséggel foglalkoztunk, majd megpróbáltuk az aikidot az utca közegében és egy képzeletbeli ketrecharcban is elhelyezni. Előbbivel kimondva-kimondatlanul érintettük az aikido alkalmazhatóságának vonatkozásait és részben gondolatiságát. Utóbbi gondolatkísérlettel pedig azt próbáltuk alátámasztani, mennyire értelmetlen képzeletbeli vagy valóságos küzdelmek alapján összehasonlítani eltérő irányzatokat.

„Aikido. A legjobb harcművészet amivel megvédheted magad egy olyannal szemben, aki kezet akar veled fogni.”

„Megéltem azt, hogy késsel támadtak rám az utcán és meg kellett védenem magam. A vége az lett, hogy ő feküdt az utcán, és fel kellett adnia. Nem sérülést akartam neki okozni, hanem megtanítani valamire. És ez a legcsodálatosabb dolog az aikidoban.”

 /megtekintők megjegyzései egy aikidos videó alatt a Youtube-on/

Cikksorozatunk harmadik részében az önvédelem kérdésével foglalkozunk. Nem, nem minden részletre kiterjedő alapossággal, ez esetben írásunk olyan hosszúra nyúlna, hogy lelógna az internetről. Mindössze arra vállalkozunk, hogy néhány, ám igen fontos gondolatot ajánljuk azok figyelmébe, akiket foglalkoztat az önvédelem és a harcművészeti hatékonyság kérdésköre.

Te teszed hatékonnyá ott és akkor, mi máskor művészet

Bármilyen irányból is közelítünk a hatékonyság-para jelenségéhez, előbb-utóbb (inkább előbb) eljutunk a vélhetően központi kérdéshez: mennyire hatékony az aikido (vagy bármilyen más Budo harcművészet, illetve küzdősport-irányzat) az utcán? Vagy más „éles” helyzetben, ahol és amikor alkalmazni is kell az edzőteremben tanultakat?

Talán megengedhető bátorság egy lényegi válaszkísérlettel szolgálni, mely az egzakt válaszokat kedvelőknek is szolgáltat némi támpontot: minden irányzat olyan hatékony éles helyzetben, amennyire alkalmazója abban az adott szituációban az. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hatékonyság ne lenne fejleszthető készség. Nem jelenti azt sem, hogy ha esetleg nem sikerült valódi hatékonysággal (értsd: sikeres önvédelemként) alkalmazni a tanultakat, akkor valami baj lenne azzal a rendszerrel vagy iskolával, ahová megtámadott barátunk tartozik.

A harcművészeteket gyakorlók egyéni hatékonysága alkalmazott szituációban egyáltalán nem összekeverendő az adott stílus vagy iskola abszolút módon nem mérhető hatékonyságával.

Cikksorozatunk korábbi részeiben is utaltunk arra: a hatékonyság-para mögött annak (téves előfeltevésen alapuló) igénye áll, hogy az egyes harcművészeteket valamiféle sorvezető mentén, egységes értékelő-rendszerbe lehetne integrálni. Hosszasan érveltünk ennek képtelensége mellett. Most arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a jelenség másik vonatkozása az, amikor az adott iskola tanítványának személyes hatékonysága és az iskola képviselte irányzat közé, akarva-akaratlanul, de egyesek egyenlőségjelet tesznek. Mondjuk egy önvédelmi szituációban. Nem szükséges annak hosszas taglalása, hogy belássuk: minden önvédelmi szituáció más és más, mind körülményeit, mind a védekezésre kényszerülő egyéni állapotát tekintve. Mennyire van ott „fejben”. Milyen térben, hány fő részéről, hogyan történik a támadás? Alattomosan és orvul, mint a régi nindzsák tették (ahogy az aikido alapítója azt tartotta), vagy egyenesen és szemből, mint a szamurájok? A felsorolást hosszasan folytathatnánk.

Az irányzatok összehasonlításának abszurditására hívtuk fel a figyelmet az előző cikkben jelzett gondolatkísérlettel, az aikidoka és a ketrecharcos találkozásáról. Belátható, hogy egy utcai önvédelmi szituáció mindig egyedi és – reményeink szerint nem csak metaforikus értelemben – megismételhetetlen is. Hasonlóságok vannak közöttük, de a szituáció mindig különbözni fog minden más hasonló helyztettől. Természetesen a harcművészeti edzések és a küzdősportok jelentős része, így különösen az aikido is, komolyan hozzásegít ahhoz, hogy hatékonyabb legyél önmagad megvédésében, ha úgy hozza a szükség. De ez nem ugyanaz a kérdés a hatékonyság-para jelenségén belül, mint hogy mennyire lehet hatékony az aikido vagy más rendszer a sötét sikátorban, marcona alakoktól közrefogottan.

Az aikido edzéseken készségeket tanulsz és meglévő képességeid fejlődnek azért, hogy hatékony lehess. Nem csak az edzőteremben, a kihonoknak a testhasználat fejlesztésével egybekötött gyakorlásakor. Hanem hogy az aikido edzéseken tanultakat akkor is legyen esélyed alkalmazni, ha bajba kerülsz és nincs módod elszaladni – hisz’ tudod, az önvédelem első szabálya mindig az, hogy ha tudsz, fuss el! Semmi szégyellnivaló nincs benne. De ha nem tudod megtenni, akkor megpróbálod magad hatékonyan megvédeni. Aikidoval és mindazzal, ami a kezed ügyébe kerül. Ne feledd: te magad leszel hatékony annak köszönhetően, amit tanultál és amit alkalmazol. De ne dőlj be azoknak, akik szerint ez ettől kezdve összemérhető más rendszerrel, és így azok valamiféle számértékkel, egységesen jellemezhetővé válnak.

A Szent Grált nem az ütések és rúgások száma rejti

Természetesen nem azt állítjuk, mindegy mit tanulsz. Más rendszerek másra és másra helyezik a hangsúlyt. Vannak olyan megközelítések, melyekben az erőnlétnek talán még nagyobb szerep jut, vagy épp az ellenfelek közötti nagyon közeli távolságra kifejlesztett, szemtől szembeni technikákat részesítik előnyben. Van, ahol azt tanulhatod meg, hogyan szabadulj ki a földre szorításból. Máshol arra oktatnak, hogyan védd meg magad az ellenfél testének érzékeny pontjait célzó ellentámadásaiddal.

Megannyi iskola, megannyi elképzelés. Mégis, azt tanácsoljuk, érdemes megjegyezni: nincs két egyforma szituáció. Amik működnek, szigorú értelemben még csak nem is a technikák, hanem a technikák mögött álló elvek. Ez az aikidora különösen igaz: amit hatékonyan alkalmazhatsz, azok az aikido elvei. Ezekre egy „éles” helyzetben jellemzően sokkal rövidebben, nyersebben kivitelezett változatai épülnek rá az edzőtermi, formailag mind tökéletesebbé váló technikáknak. De ettől még a tény nem változik: nincs két egyforma önvédelmi szituáció. Amit megtanulhatsz, elsajátíthatsz, szellemi és testhasználati értelemben is magadévá tehetsz, azok az aikido elvei. Az azokra épülő technikák révén képes lehetsz azokat érvényre juttatni akár egy önvédelmi szituációban is. Ezért azt is mondhatjuk: az aikido edzések révén, összetett módon nőhet az önvédelmi képességed, és előmozdíthatod annak hatékonyságát. Az önmagába záródó körben az aikido előmozdítja személyes hatékonyságodat, és ennek fejlődésével – optimális esetben – együtt jár az aikido egyéni alkalmazási hatékonyságának fejlődése is. Bár sose kerüljön rá sor.

Igazán magas szinten művelve pedig az aikido abban is segíthet, hogy ne bontakozzon ki valódi konfliktus. Erről a dán buszsofőrök vélhetően már tudnának beszámolót tartani, mi ezzel a vonatkozással cikksorozatunk záró részében foglalkozunk majd.

Idei nyári edzőtáborunkat – immár hagyományos jelleggel – Stéphane Goffin (6. dan aikikai) tartotta. A senseiről úgy tartják, a működő megoldásokat kedveli az aikidoban, azaz szívesen foglalkozik az alkalmazási oldalával is kedvenc harcművészetünknek. Thai box és más küzdősportok: a mester nem csak az aikidoban ért el komoly eredményeket. Amikor az első edzésen a hatékonysággal foglalkoztunk, egy érdekes gondolatsoron ment végig. Ennek központi eleme az volt: a harcművészeti hatékonyság nem az ütésekben, a rúgásokban, könyöklésekben, rántásokban, a minél nagyobb fizikai behatás elérésében rejlik.

Hanem azokban a motívumokban, melyek az aikido rendszerét – és nyugodtan mondhatjuk, részben filozófiai hátterét is – megalapozzák. Vagyis az időzítésben, a távolságban, a test központjának használatában, és a védekező számára lehető legjobb, töredékpillanatok keresésében. Mert ezek azok a szempontok, amik alkalmazás esetén – akár egy önvédelmi szituációban is –, megszervezik az alkalmazott módon végrehajtott aikidos technikákat. De ezen is túl: ezek „uralásában” kell magas szintre eljutni ahhoz, hogy igazán hatékonyan, értőn alkalmazhassuk a tanultakat, adott körülmények között.

Amikor e sorok írója később megkérdezte a mestert, mit gondol arról, hogy sokan képtelenek elszakadni attól, hogy a harcművészeti hatékonyságot az ütésekben és a rúgásokban keressék, azt válaszolta: ez azoknak az embereknek a problémája, de nem az aikido harcművészetéé.

Mi sem tudtuk volna sem frappánsabban, pláne nem rövidebben megfogalmazni.

http://zummaikido.hu

Várunk téged is edzéseinken! Tanuljunk, gyakoroljunk aikidot, legyünk hatékonyabbak az önvédelemben!

7 dolog, amit még az aikido mellett tanulhatsz a dojoban

7 dolog, amit még az aikido mellett tanulhatsz a dojoban

Nemrégiben írtunk egy remek bejegyzést arról, miért ajánljuk az aikidot mindenkinek, függetlenül attól, hány éves, vagy életének egyéb területein mivel foglalkozik. Az aikido művelésének sok pozitív hozadéka van, és dojonkban ezeket mind magad is megtapasztalhatod.

Most összegyűjtöttünk néhány olyan dolgot, amit úgy nyersz és sajátítasz el az aikido gyakorlásával, hogy azokat életed más területein is tudod kamatoztatni. Persze ezek nem teljesen függetlenek attól, hogy harcművészeti edzésre jársz – mégis, képességeid és készségeid úgy fejleszti az aikido, hogy annak attól függetlenül, máshol is lesz eredménye. S végső soron ez a harcművészet, a Busido-hagyományokra épülő gyakorlás igazi célja: több, mint harci technikák magas szintű elsajátítása és önvédelmi alkalmazása.

1. Rendszeretet és fegyelmezettség:
Hangozzék bár elsőre mégoly katonásan is, szó sincs drákói szigorról vagy igazságtalan szankciókról a dojoban. Az aikido (és általában a harcművészetek protokolljai) néhány könnyen követhető szabály betartását kérik a gyakorlóktól. Ezek azonban rendet és a szó legnemesebb értelmében vett tanulási fegyelmet visznek az egyébként barátságos, befogadó légkörbe az edzéseken. A keretek, szabályok pedig azért vannak, mert kijelölik azt az “utat”, amelyen haladni kell a fejlődés érdekében, és – néhány más elképzeléssel szemben – nem az “elnyomásról” vagy a személy korlátozásáról szólnak, különösen nem az aikido dojoiban.
“A zseni átlát a káoszon”, tartja a kedves de naiv és erősen vitatható mondás, ám az igazság, ilyen megközelítéssel sem a dojoban, sem a hétköznapi életben, általában nem sokra megyünk.  Új ismereteket elsajátítani és alkalmazni, munkahelyi, magánéleti feladatokat sikeresen megoldani, csak rendszerezett, strukturált módon lehet – éppúgy, ahogy edzéseken az egyes technikákat is rendszerezett módon, részenként felépítve tanulod meg.

2. Forma és tartalom egysége:
Az aikido elvei és technikái között hihetetlen összhang, szimbiózis van. Mi is úgy tartjuk, hogy az aikido mélyebb (vagy magasabb, nézőpont kérdése) szinten nem egyszerűen technikák begyakorolt ismétlését jelenti (bár ez egyáltalán nem lebecsülendő, sem egy látványos bemutatón, sem egy önvédelmi szituációban!), hanem az aikido alapelveinek érvényre juttatását. Ugyanígy az előző pontban írt formai, rendezettséggel összefüggő kérdéseknél is ez a helyzet: a keretek a tartalomban való elmélyülést szolgálják.
Ha felütsz egy művészeti-esztétikai témájú könyvet, azt láthatod, a forma és tartalom egysége, egymáshoz való viszonyuk, a világtörténelem legnagyobb gondolkodóit is sokat foglalkoztatta. De nem kell filozófusnak lenni a kérdéshez: a dojoban tanultakkal érzékenyebbé válsz arra, hogy életed számtalan területén és szituációjában felismerd, megvan-e a fedés a tartalom és csomagolása között, ott van-e a mondanivaló a felszín alatt, összhangban cselekszik-e valaki azzal amit mond, milyen elvek és milyen motiváció mentén teszi azt amit tesz. Kénytelenek vagyunk ezt a szép szakkifejezést használni: noha szakemberré nyilván nem válsz, de nő a szociálpszichológiai érzékenységed, melyben az edzések is segítenek.

3. Koncentrálás:
A figyelem megtartásának nehézsége mindannyiunk számára ismert, életünk különböző szakaszaiban vissza-visszatérő probléma lehet. Dúskálunk az ingerekben, hajlamosak lehetünk elkalandozni “belső világunkban” is a néha kényelmetlen külvilág elől. Mégis, feladatainkat el kell látni, szerepeinkben helyt kell állni. Az aikido elsajátításával az ezekhez szükséges koncentrációs készségedet fejlesztheted.
Az aikidoról úgy tartják, a nehezebben tanulható harcművészetek közé tartozik (ez persze nem fejezhető ki semmilyen mérőszámmal), és minden gyakorlónak a dojo rendezett és felszabadult, de fegyelmezett keretei között, fókuszáltan kell figyelnie mestere tanítására. Ennek gyakorlása életed számos más vonatkozásában is hozzásegíthet figyelmed összpontosításához.

4. Türelem mások fele:
“Fáradtan érkezett az edzésre? Hiába nyújtunk minden edzés elején negyed órát, képtelen ellazítani karjait? Lassan mozog ma? Lehet hogy észre sem veszi, de blokkolja az összes technikámat?” – Ha edzésekre jársz, bizony számtalanszor fel fogsz tenni magadnak hasonló kérdéseket. Az aikido épp arra tanít, hogy a másokkal való együttműködés teremti meg a közös fejlődés alapjait, minden egyéni nehézség ellené – hiszen a következő edzésen lehet hogy épp te fogsz hasonló cipőben járni.
A türelmes ember képes várni arra, hogy az erőfeszítések megteremjék gyümölcseiket, és nem sietteti azt. Életed számos szférájában – munkahely, iskola, magánélet, hobbi – hasznodra válik az, hogy embertársaiddal való kapcsolataidban képes vagy a türelem erényének gyakorlására és beleérzőkészséged fejlesztésére. Természetesen ez sosem alárendelődést jelent. Inkább azt, hogy képes vagy mintegy “felülről” tekinteni a szituációra, amiben vagytok – például egy munkahelyi konfliktusra -, és árnyaltabban átlátni magad és mások helyzetét. Az aikido dojoban mindenkinek megvannak a maga nehézségei, ugyanúgy, ahogy neked, és nem biztos hogy mindig sikerült azokat a tatami szélén hagynia. A rendszeres edzéseken, a mozgásformák közös gyakorlása révén a türelmed oly mértékben tud fejlődni, hogy azt máshol, könnyedén tudod kamatoztatni.

5. Türelem magad fele:
Az aikidoban csak akkor fejlődsz, ha türelmes vagy magadhoz és saját határaidhoz. Megtanulod az alaplépéseket, az első alapvető technikákba kóstolsz bele, majd megtanulsz esni csuklófeszítésből, már te is tudsz picit segíteni az újaknak, és máris ott a hakamáért majd a fekete övért folytatott vizsga… Lassíts! Évek, hosszú évek eltökélt munkája szükséges mindehhez, melyben csak akkor lehetsz sikeres, ha magad és saját határaid fele is türelmes vagy. Mozgásodhoz. Erőnlétedhez. Testalkatodhoz. Ahhoz, amitől félsz a tatamin és amiben már boldog magabiztosságot érzel. Élvezd és légy türelmes, a célok akkor beérnek maguktól.
Ez a szemlélet egyáltalán nem “trendi” életvezetési tanács, hanem az aikido gyakorlásának olyan megközelítése, mely más helyzetekben is remekül funkcionál. Komfortzónád határait tudatosan és magadra odafigyelve tágítsd, kellő türelemmel pedig munkahelyi, iskolai akadályokat is jobban veszel. Az aikido elkötelezett gyakorlása olyan önismerethez segít hozzá, hogy magaddal szembeni egészséges megértésed (és nem el- vagy mellénézésed!) kellő mennyiségű türelemmel fog párosulni sok egyéb szituációban is.

6. Tisztelet a tanító, a nálad valamiben többet tudó irányába:
Az aikido mesterek hosszú évek fáradságos munkájának köszönhetik, hogy téged tanítani tudnak. Ahogy a mondás tartja: sokkal többször estek el és álltak fel, mint általában tanítványaik összessége. (Ez persze egy körülmény, ami nem minősít, pusztán a fejlődés különböző állapotaira hívja fel a figyelmet.) A legtöbb dojoban, az aikidosok közössége nemcsak edzőtársi, hanem baráti kapcsolatokat is ápol, mesterüktől pedig az aikido elvein és technikáin kívül más értékekre is pozitív mintát kaphatnak. A szorgalom, a beleadás, vagy maga a tanítani tudás képessége: mind olyan vonások, melyeket utána könnyebb megtalálni és értékelni másokban is.
Természetesen nem tekinthető mindenki tanítónak vagy mesterünknek, akikkel életünk során kapcsolatban állunk. Ám ha oktatódban nemcsak a technikai tudás birtokosát, hanem fejlődésed egyik meghatározó figuráját látod, nemcsak elsajátítasz, hanem tanulsz is tőle, akkor azt veheted észre, előbb-utóbb másoktól is tudsz valamit tanulni. Olyanoktól és azt, amire esetleg nem is gondolnál. Mindenki jó valamiben, mindenki tud akarva-akaratlanul is mutatni számodra olyat, amit “elcsenve”, te magad is gazdagabb leszel tőle. De ez csak a tisztelet megadása mellett valósulhat meg.

7. Az egyenlőség mindennek az alapja:
Mindenki különböző motivációval kezd aikidozni, de mindannyian ugyanolyan fizikai alapvonásokkal bírunk. Előbb-utóbb mindenki megtanulja és végrehajtja az ikkyo-technikát fejre érkező vágás hárítására, de picit másmilyen lesz egy kétméteres partner és egy kisebb termetű nő esetében. Mindenki szokott izzadni, fáradt lenni, lassabb lenni, talán ebédre valami hagymás is lecsúszott… Mégis, mindenki azért van ott hogy eddzen, hogy közösen fejlődjetek mesteretek iránymutatása mentén. Különbözőek vagyunk, mégis egyenlőek.
Az aikidot nem véletlenül a harmónia és a béke harcművészetének szánta alapítója. Szemléletében az egyenlőség, a másik elfogadása, emberi mivoltának legalapvetőbb tiszteletben tartása köszön vissza. Más körülményekkel a hátunk mögött, más pillanatnyi helyzetből érkezünk az edzőterembe – de a cél, és a saját humánum közössé és egyenlővé is teszi az aikidokákat. Konfliktusaink ugyan lehetnek – hiszen az aikido ezek békés rendezésére tanít -, de képesnek kell lennünk ezek megértésére. Egyet nem kell hogy értsünk mindig mindenben – de képesnek kell lennünk megértenünk a másik álláspontját. Az aikido művelése során végső soron ez az egyik mélyebb vonatkozás, melyet megismerhetünk és később életünk más területén is alkalmazhatunk. (S talán mi magunk is ezt tartjuk az egyik legfontosabb mozzanatnak, amely némiképp kiemeli más harcművészetek és a küzdősportok közül.)

Várunk téged is! Legyen az aikido hétköznapjaid része is!

Gyere edzésre és fejlődj, velünk együtt!

zummaikido.hu

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 2. rész

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 2. rész

Cikksorozatunk első részében azt a létező jelenséget jártuk körbe, mely a harcművészeteket és küzdősportokat időről-időre egy bizonyos mércével akarja egymáshoz viszonyítani. Írásunkban – stílusosan, aikidosan, a támadóenergiákat felhasználva és visszafordítva – főként kérdések segítségével érveltünk amellett, miért tűnik sziszifuszi munkának a hatékonyság mágikus erejűnek vélt kifejezésére felfűzni az egyes irányzatokat, megközelítéseket. Megállapításunk szerint a probléma gyökere jóval mélyebben húzódik, nevezetesen ott, hogy a hatékonyság kategóriája sincs megfelelően definiálva. Ezért aztán mérni is igen nehéz lenne a segítségével bármit is.

Most folytatjuk a megkezdett gondolati ívet, és néhány papírra vetett tai sabaki-val mozgunk a problémakörrel találkozás pontja körül!

Life in the streets

Ha az edzőtermen kívül is hajlandók vagyunk az aikido-ra, egyáltalán, a küzdőművészetek világára időt szánni, és például követni egy-egy eszmecserét az interneten, akkor hamar szembesülünk azzal, hogy a hatékonyság-para nem csak az aikido-t érte utol. Ha elolvasunk néhány átgondoltan érvelő írást (például ezt itt a ju-jitsu és az utcai harc romantikusnak nem nevezhető kapcsolatáról, vagy ezt, amelyben az elfogultsággal véleményünk szerint nem vádolható szerző a ninjutsu-t és az MMA-t veti össze konkrét szempontok alapján), láthatjuk, hogy a hatékonysággal kifejezni próbált valamiféle harcművészeti érték, a földharcosok gondolatiságát éppúgy foglalkoztatja, ahogy a kung fu egyes művelőit.

Van azonban még egy fontos tanulsága az elmélyedésnek: a hatékonyság-para előbb-utóbb átalakul azzá a kérdéssé, hogy az adott irányzat hogyan vizsgázna az utcán – pontosabban annak művelője, hogy ezzel egy újabb részproblémára utaljunk finoman. Úgy tűnik, minden irányzat esetében megjelenik a szemléletmód kérdése, mely alapján egyes szerzők és harcművészek óvatos – nagyon óvatos – következtetéseket engednek meg arra nézve, egy-egy irányzat hatékonyabb lehet-e másiknál az utcai önvédelmi helyzetekben (de nem abszolút értéken mérve). Vagy legalábbis: az „utcával” összekapcsolt, váratlanul elszenvedett támadások kezelésében. De ugyanez a kérdés vonul végig – csak gyakran kimondatlan formában – számos, harcművészetekkel foglalkozó fórumban is. A „hatékonyabb-mint-másik”-típusú, inkább sugallatok, mint határozott állítások, elsősorban az adott irányzat technikai készletével hozzák összefüggésbe ezt: arra helyezik a hangsúlyt, hogy az irányzat mögötti szemléletmód milyen technikák kifejlődésének adott nagyobb teret.

Ez talán azt jelentené, hogy megtaláltuk azt a viszonyítási pontot – az „utcát” – melyből kiindulva a küzdősportok és harcművészetek skálázhatók lennének? Semmi esetre sem, hacsak nem tennénk le a voksunkat amellett a nyilvánvaló képtelenség mellett, hogy minden tanonc, választott stílustól függetlenül, azért kezdett el tanulni valamilyen küzdő- vagy harci rendszert, hogy az „utcán” majd meg tudja magát védeni. Jól illusztrálja az összemérés képtelenségét az, hogy van, aki – puszta hipotézisként – azt ajánlja, a hatékonyság kérdésének eldöntéséhez megfelelően nagy létszámú csoportnak kellene hosszú éveken át tanítani valamennyi stílusirányzatot, rendszert, ugyanazt és ugyanannyi ideig. Majd ennek végén változatos helyzetekben, ring harctól az „utcai” túlerős fegyveres támadásig bezárólag kellene a tanultakat alkalmazni (így van, ez pusztán gondolatkísérlet). Ám amíg ezt meg nem tesszük, maga a kérdésfeltevés, a hatékonyság-para is felesleges.

Mi magunk is leírjuk itt, mit gondolunk az aikido-ról, a béke harcművészetéről, és hogyan igyekszünk az alapító tanításával összhangban művelni választott harcművészetünket. A „béke” és a „harc” látszólag anakronisztikus ellentétét is fel lehet oldani (ezt nem ebben az írásban tesszük meg), hogy az aikido-ban a harmóniát és az együttműködés, a fejlődés esélyét találjuk meg. Mégis ott kísért a hatékonyság-para: mire megyünk vele az „utcán”? Remélhetőleg semmire – pontosabban úgy megyünk vele sokra, hogy tényleges technikai tudást nem kell alkalmazni. (Erről az aspektusról később, sorozatunk záró darabjában írunk majd.)

Akkor most békésen roppanásig feszítem a csuklódat

Az aikido szemléletéből adódóan csak a tanulás és gyakorlás dimenzióiban formálódik zárt keretek közé a dojo-ban, térszemlélete, a technikák térhasználati módja egyfajta végtelenséget, korlátozás nélküli rendelkezésre állást feltételez. Elméletileg ilyen tér az „utca” is, vagy bármilyen olyan közeg, ahol alkalmazni szükséges a tanultakat. De ez a megállapítás így csak felszíni, pontosabban csak a technikai repertoárra vonatkozik, és nélkülözi azt a szemléletmódot, amit tanulni és követni igyekeznek az aikidoka-k. Vagyis azt, hogy az aikido találkozási pontban kezdődik, és ezt a találkozási pontot a felek együttesen határozzák meg, noha a szituáció irányítását a békés harcművész kell hogy végezze (önvédelmi okokból). A fizikai találkozási pont kijelölése sokkal korábban, a felek percepciója által, az adott térben végrehajtott kinetikus kommunikációval kezdődik, ilyenformán az aikido a találkozási pontban már technika azonnali alkalmazását is jelentheti. Az aikido előkészítése a tökéletességet kereső harcművésznél már korábban lezajlik. Hogy ez az utcai alkalmazásban – felismerés, a reagálás, a helyzet kontrollja a térben, a Budoval összhangban megteremtett „jókor, jó helyen” töredékpillanata – kevésbé átszellemülten, „elvontan”, hanem hirtelen, villanásszerű módon kell hogy történjen? Legegyszerűbb, ha a kérdést – ismét aikidos stílusban – megfordítva válaszolunk: az aikido gyakorlója akkor lehet sikeres, akkor lehet hatékony egy ilyen szituációban, ha ő maga képes alkalmazni ezeket a szemléletmódból következő elveket. Persze számos dolog függ a külső körülményektől, a pillanatnyi állapottól, és ezer más tényezőtől.

Épp ezért ezzel a gondolatmenettel amellett tesszük le voksunkat, hogy felesleges „általános hatékonyságot” keresni az aikido-nál (is), hiszen alkalmazása mindig szituatív és nem kevés dologtól függ. Akár „utcáról” vagy más helyzetről, és a szituáció teréről legyen is szó. Christian Tissier, aki dojonk első számú technikai vezetője és művelt stílusunk meghatározója, nemzetközi hírű, 8. danos nagymesterként nem utcai küzdelemre pozicionálja az aikido-t, noha az aikido elvei és technikai repertoárjának ismerete is alkalmassá teszik arra, hogy segítségével megvédjük magunkat, vagy akár komoly sérüléseket okozzunk a támadónak. Dojonk másik mestere, Tissier shihan tanítványa, több edzőtáborunk vezetője, a 6. danos Stéphane Goffin ugyanakkor a „működő” technikákra helyezi a hangsúlyt. Aikidoja gyors, elegáns, mégis ott húzódik benne a támadó(k) elleni igen-igen hatékony (és ha nem figyelnek, bizony fájdalmas) megoldások ígérete.

Sokan, sokféleképpen megfogalmazták már az edzőtermi gyakorlás és az alkalmazás közötti különbségeket illetve ezek tényét. Az aikido-t időről-időre körüllengő hatékonyság-para már csak ezért is indokolatlan: míg a dojo-ban, edzőtársak és barátok közt az uke tatamin való kényelmes elgurulása a technika vége, addig az utcán egy töréssel befejezett csuklófeszítéssel is zárhatja az aikidoka a megoldást, önmaga védelme érdekében. Ám ez is legfeljebb az adott szituációban való alkalmazás hatékonyságára utal, s nem általában a rendszerére.

Kör közepén állok

Cikkünk utolsó pontjában konkrét példával utalunk röviden arra a képzeletbeli szituációra, amikor egy ketrecharcos és egy aikidoka „összecsap”. Vajon ki „győzne”, melyik rendszer lenne a hatékonyabb? Ebben a vonatkozásban most tekintsünk el attól, hogy a ketrecharcosok gyakran az MMA világából érkeznek (illetve egybe is mosódik a kettő), valamilyen harcművészeti és/vagy küzdősportos előélettel rendelkezve, szisztematikusan készülnek fel versenyszerű küzdelmeikre. A róluk élő kép szerint szívós, az átlagnál jóval nagyobb erőnléttel és állóképességgel bíró férfiak (és nők), akik számos technikában jártasak. Vajon mire jutna egymással egy ilyen „harcos” és egy aikido-t művelő „harcművész”? Itt pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mennyire értelmetlen hatékonyságot keresni ebben a szituációban.

Gondolatkísérletünkben, amikor kettőjükre rázárják a kör alapú ring ketrecének ajtaját, akkor az aikido-s tesz engedményt a másiknak: ő lép amaz megszokott közegébe. Az erőnlétből, testalkatból fakadó különbségek kérdései furmányosak: egyesek azzal érvelnek, hogy ezek az „utcán” is fennállnak, ezért szabályozott küzdelmi helyzetben sem szabad túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. Ám akkor hogyan lehetne „megmérni” a hatékonyságot? Erre a kérdésre így sem kapunk választ.

A ketrecharcos adott menetrend szerint készül fel azokra a szituációkra, amiben most az aikido gyakorlójával van együtt. Edz, izzad, lesérül, hogy helyt tudjon állni ott, és technikai tudását a zárt térben való alkalmazáshoz igazítja. Az aikido-s – ahogy imént röviden vázoltuk – másképp használja a teret, másképp kezeli a szituációt, amibe csöppent, és vélhetően máshogy próbálja meghatározni a találkozási pontot (amit ő uralhat), mint az MMA-harcos. Megpróbálja megtalálni a módját annak, hogyan lehet vele szemben jó időben, jó helyen, a szűkre szabott térben, úgy, hogy az aikido térhasználati szemlélete alapvetően vég nélküliséget feltételez (pontosabban az Univerzummal való egyesüléshez van köze a spirituális háttérben, de ez itt felesleges kitérő lenne). Hajlékony, gyors, dinamikus mozgásra képes, ám ez persze ellenfelére is igaz lehet. Az aikidoka sokkal kevésbé hajlandó „beleállni” – illetve próbál nem beleállni – a frontális támadásba, a lerohanásba, a satuba fogásba. Vajon képes a tanult módon kitérni egy 50-60 kg-os becsapódási tömeggel érkező ütés elől és a jól kidolgozott izomzatú kart használva, megváltoztatni az egyensúlyi helyzetet és levinni a földre a harcost? Mi lenne az, ami eldöntené kettőjük harcát? Melyik rendszer bizonyulna „hatékonyabbnak”?

A válasz az: nem tudjuk, mert nem lehet megmondani. Két, egymással eleve ellentétes szemléletmódot pakolunk az egyik által sajátjának érzett „terepre”, amelyben helytállásra a ketrecharcos szisztematikusan készül: ez mind neki kedvez, ő van előnyösebb helyzetben. Reakcióban, gyorsaságban, erőben. Ám ebből nem következik az, hogy az aikidoka nem lehetne képes arra, hogy megvédje magát, hogy legalább elhárítsa a támadásokat, ha már ő maga mellőzi azokat. Hogy ez sikerül-e neki, szellemben és testben, vagy csak véletlennek köszönhetően – előre nem tudható. Ahogy az utcán sem. S ahogy akkor sem, ha az MMA-harcos tesz kirándulást a tatamin, amelyre az aikidosok oly szívesen csapkodják oda egymást edzéseinken. Ezzel a gondolatmenettel nem állítjuk azt, hogy az „aikido” legyőzi az „MMA”-t vagy viszont. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy értelmetlen akár a konkrét szituációk alapján összehasonlítani eltérő szemléletmódú és eltérő technikai készlettel dolgozó rendszereket – különösen úgy, ha azt nem is semleges szituációban tesszük.

Aikido-s barátunkat azért engedtük gondolatban a ketrecbe, mert a szituáció bemutatása révén annak valójában relevancia nélküliségére kívántuk felhívni a figyelmet. Épp olyan felesleges kísérlet lenne – ezért fordítottunk ennyit részletes bemutatására –, mint az első részben említett „bullshit” videók alapján eldönteni, melyik rendszer a „jobb”, vagy az „utcát” megtenni a hatékonyság fokmérőjének.

A hatékonyság-para visszatérő mumus a harcművészetek világában, és úgy látjuk, megéri részletesen is foglalkozni részkérdéseivel. Különösen annak tükrében, hogy kimondva-kimondatlanul, de mindig azt a teret, azt a szituációt kívánják sokan mércéül állítani, ahol – reményeink szerint – soha egyetlen harcművésznek sem kell tudását alkalmaznia. Legfeljebb a népszerű számot dúdolva, járhatja az utcát egymaga, furcsa hangulatban.

Figyeld oldalunkat a folytatásért!

S gyere aikidozni!

http://zummaikido.hu

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 1. rész

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 1. rész

Írtunk már arról – nem is olyan régen –, hogy létező jelenség időről-időre megkérdőjelezni egy-egy harcművészeti stílus értékét, teljességét. (A probléma másik ágát, nevezetesen, hogy van-e értelme különböző stílusokról beszélni, most figyelmen kívül hagyjuk. Az aikido olyan rendszer, mely saját jogán lett harcművészet. Tény, hogy valamennyi iskola az emberi test lehetőségeit és határait, illetőleg a jó öreg gravitációt használja ilyen vagy olyan módon, de pusztán ezektől még sem a tradicionális, sem a modern megközelítések nem oldhatók fel egymásban.) Az aikido-t gyakran éri az a vád, hogy nincsenek benne igazi megmérettetések (nem kell senkit elgyepálni a tatamin ahhoz, hogy a gyakorló mesterétől megkaphassa a következő fokozatot), a szkeptikusok felróják, hogy a partner együttműködése nélkül nem jön létre technika, és kétségbe vonják ún. éles helyzetű, „utcai” alkalmazhatóságát.

„Az aikido nem hatékony” – mondják.

A problémakör részleteinek kibontásához több írásra lesz szükség. Első bejegyzésünkben megpróbáljuk sűrítetten bemutatni azt az ellentmondásos jelenséget, melyet e sorok írója hatékonyság-parának nevezett el. Mindjárt látni fogjuk: az ellentmondások nagy része abból fakad, hogy azok a szempontok sincsenek egyértelműen definiálva, melyek alapján egyesek stílus-összehasonlításra ragadtatják magukat.

„Zavart érzek az Erőben!”

A harcművészetek és küzdősportok világát, a laikus és gyakran a bennfentes párbeszédeket is, időnként szinte maga alá gyűri a kérdés: melyik stílus vagy rendszer a hatékonyabb? Az aikidosok különösen érzékenyen reagál(hat)nak arra, ha a „küzdősebb” irányzatoktól megkapják, hogy stílusuk ugyan kétségkívül látványos és elismerésre méltó az elszántság, ami műveléséhez kell, de sehol egy igazi támadás, komoly rúgás vagy ütés, agresszió benne, ezért még önvédelemre is csak fenntartásokkal lehet alkalmas. Ha ez így van, akkor szembe kell nézni azzal, hogy sokan nem az aikido-t, hanem más irányzatokat fognak választani testük művelésére, ami hosszabb távon e harcművészet népszerűségének csökkenéséhez, a szervezeti háló meggyengüléséhez vezethet – ez már sportszakmai kérdés is egyben.

Ez a helyzetleírás jól mutatja, milyen következetlenségek mentén folyik vagy éppen akad meg a párbeszéd a harcművészetek világában. Az aikidosok gyakran zavarban érzik magukat: a homályos „hatékonyság” fogalmával kellene mérniük szeretett harcművészetüket, csak épp sehol nem lelhető fel az a skála, amely a zsinórmértéket kezükbe adhatná. Hatékonyság? Mihez képest? S milyen vonatkozásban? Támadásban? Az aikido gyakorlása során tanulnak támadni az edzéseken részt vevők, de a rendszer – nyugodtan mondhatjuk így – egyik filozófiai sarokköve szerint, egy aikidoka nem támad embertársára (legalábbis nem aikidosként).  Támadás esetén viszont nemcsak reagálni lesz képes, hanem a teljes szituációt a kontrollja alatt tudja tartani. Hogyan lehetne hatékony így a támadásban? Vagy talán az önvédelemben? Annak létezik valamiféle abszolút értéket mutató skálája, mely képes kezelni a szituatív sajátosságokból fakadó különbségeket? Van értelme az önvédelem problematikáját az amúgy is zűrős hatékonyság kérdésével összevonni? S mi a helyzet az aikido alkalmazásával? A szemellenzőn túl, a japán rendőrök aikido-s képzésével, konkrét utcai-késes támadásokat eredményesen kezelő aikido-s technikákkal találkozhatunk – de ha az aikido alapvetően nem a támadásra épül, van-e értelme alkalmazásának kérdését elválasztani az önvédelemtől és a helyzet kontrolljától?

Látható, hogy itt olyan rétegzett problémakörrel állunk szemben, mely nem oldható meg békés meditációt követő „kiaaaaa!” csatakiáltással. Részletesen fogunk az itt felvetett részkérdésekkel foglalkozni a következő írásainkban. Most maradjunk a hatékonyság zűrzavaros fogalmánál.

Kérem, tegyék meg tétjeiket!

Az aikidos-ok számára a fő problémát, egyszersmind csapdahelyzetet, az jelentheti, ha elfogadják azt a külső törekvést, azt a néha érezhető a nyomást, hogy harcművészetüket a „hatékonyság” skáláján helyezzék el. Ez azt vonná maga után, hogy valamiféle sorrendet kellene felállítani, egy tengelyre helyezni az aikido-t más irányzatokkal. Ott kellene helyet találni neki a karate, a  capoeira, a jiu-jitsu, a magyar vonatkozú baranta, Bruce Lee jeet kune do-ja, a szenegáli laamb birkózás, vagy a küzdősportok eklatáns példája, a thai box között – és a további ismert vagy csak a világ kis szegletében gyakorlott rendszerek társaságában. Vajon milyen hatékonysági értékűnek gondolnánk az aikido-t egy 10-es skálán? 3-as vagy 7-es értékűnek? Mi lenne a szempontrendszer, ami szerint pontozunk? Utcai támadások kivédése vagy ketrecharcban helytállás? Mi történne ezek esetenkénti sajátos vonatkozásaival? S azok, akik a hatékonyság címkéje alatt keresik a Nelson-dobás lehetőségét az aikido-n (hogy ezzel a képzavarral éljünk), hogyan helyeznék el favorizált rendszereiket e problémás skálán?

Úgy tűnik, a hatékonyság varázslatos fogalmával legalább két alapvető probléma is akad: egyrészt nem tudjuk, hogyan is lehetne használható abszolút értéket faragni belőle, másrészt ha lenne is konszenzus ebben, mégis csak egy olyan szempontrendszer ráerőltetése lenne az aikido-ra vagy más irányzatokra, amit azok (pontosabban művelőik) nem feltétlenül akarnak. Ellenben kényelmetlenül érezhetik magukat, bizonyítási kényszer alatt, hogy az aikido igenis komolyan vehető harcművészet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az aikido világán belül is felmerül időről-időre az identitás, vagy egyszerűen csak mibenlétének kérdése, a gyakorló önfejlesztésén túli vonatkozások – az aikido-t választóknak célszerű kikerülni a hatékonyság-para csapdáját, és a felmerülő kérdésekre önerőből válaszokat keresni, nem pedig valamiféle bizonytalan fogalomhoz mérni a Bushido ezen modern megjelenési formáját.

Itt említjük meg a másik, még inkább megtévesztő és gyakran előforduló kijelentést: „az aikido nem működik.” Nem szeretnénk indító írásunkat hosszasan nyújtani: a fenti megfontolások erre a bizonytalan kritikára is érvényesek. Ha a partner együttműködik, létrejön a technika. Ha nem működik együtt, az edzőteremben nincs technika – az “utca nyelvére” lefordítva viszont akkor rosszabbul is végezheti. Az aikidoka nem támad vissza, de ha nincs támadás alatt, nem is kell technikát csinálnia. Nem sérül meg senki. Látható: az aikido saját alapelvei szerint, nagyon is működőképes rendszer. De vigyázat! Ezt önmagában nem az igazolja, hogy több millió gyakorlója van világszerte. A helyzet fordított: az aikido csekély számú alapelvének megértése adja ki azt az irányzatonként néhol árnyalataiban eltérő, de mégis mindenütt azonos strukturális vázat, amelyre az aikodo forma- és technikai gazdagsága felépül. Úgy is mondhatnánk: valójában nem a technikai repertoár széles, hanem az aikido alapelveinek érvényesítése száz, ezer technikai variánsban is elképzelhető. Ezt tapasztalja meg sok-sok gyakorló az edzéseken, és fogadja be (!) az aikido-t működő és vitális rendszerként.

Aikido vs. MMA/karate/kung fu/… – az igazi „bullshit” videók

Természetesen nem állítjuk, hogy valamennyi így címkézett vagy címzett videó megtévesztő lenne, amely a népszerű videó megosztókon azzal kecsegtet, hogy bemutatja, mire megy egymással két eltérő rendszer – pontosabban képviselőik – egy összecsapásban. Sok értékes anyagot látni adott rendszerben magas szintre eljutott mesterek “egymás ellen” tartott barátságos bemutatóiról. Azok azonban, melyek (le)minősítő szándékkal, szinte kárörvendéssel villogtatják egy-egy stílus képviselőjének (le)szereplését egy másik iskola képviselőjével szemben, jószándékú aikidos-ok vagy ketrecharcosok által sem vehetők komolyan. Nem csak azért, mert mindig találni egy ellentétes előjelű anyagot is, hanem mert egy-egy ilyen videó és az abban szereplők, nem feltétlen árulnak el mindent az adott rendszer logikájáról, elveiről. Amit látsz, az nem több egy-egy pillanatfelvételnél, nem elég messzire mutató következtetésekhez. Bármilyen izgalmasnak is tűnik, kerüld azokat a videókat, melyek az egyik irányzat leminősítési szándékával mutatják be stílusok találkozását, és foglalkozz inkább a heti, havi edzésterveddel!

Mi pedig folytatjuk: a következő írást egy roppant izgalmas kérdésnek szenteljük, mégpedig az aikido térhasználatát vetjük össze a ketrecharcosok szorult helyzetével, a hatékonyság-para tükrében. Előre bocsátjuk: az igazi pikantériát nem a zárt térben küzdők sajátos helyzete és az aikido térigényessége fogja adni. A sorozat ezt követő részében külön kitérünk majd az önvédelmi hatékonyság problematikájára is.

Kísérj minket figyelemmel és persze várunk edzéseinken!