Merre tart az aikido?

Merre tart az aikido?

A vírus miatt a legtöbb dojo az online térbe költözött. (Kivéve persze azokat, ahol – jó magyar szokás szerint – akik kijátsszák a járványügyi szabályokat.) De mi lesz az aikidóval, ha “felszabadulunk” és újra lehet majd gyakorolni? Merre tart az aikido?

Nemrég egy francia-olasz Iwama Ryu-oktató, Matthieu Jeandel jelentetett meg egy írást arról, hogy mi történik már kérem, az aikido elvesztette a vonzerejét. Matthieu négy okot sorol fel:

  1. A technikák nem hatékonyak;
  2. A harci aspektus elveszett;
  3. A fizikai része elveszett a gyakorlásnak;
  4. Az oktatók pedagógiai képességei gyengék.

Mindjárt az elején le kell szögezünk, hogy tényleg létezik egy ilyen jelenség: az aikidósok egyre inkább a technikára koncentrálva egyre specializáltabb mozgásformát kerestek a használhatóság, az életszerűség és a kondíció rovására. És igen, ez a szakma is hígul. Kevesen vannak, akik igazán jó mesterek, hitelesek és képesek fejlődni. A jó hír az, hogy akinek van hozzá orra, könnyen kiszagolja a hiteles mestereket – és ez a jelenség korszaktól független. Matthieu írása, amilyen hosszú, annyira negatív. Pedig a helyzet, amit leír, korszaktól független. Hiteltelen mesterek, rossz klubok mindig is voltak és mindig is lesznek.

A másik fontos dolog: francia mester kiváló (és nagyon hosszú) írása kihagy egy csomó más, komolyabb okot az aikido népszerűségének csökkenésére. Az aikido legutóbbi csúcsa (a 80-as, 90-es évek) óta eltelt negyven-ötven év, felnőtt egy pár generáció és

az új generációknak már nem feltétlenül kell ugyanaz.

Ebben látjuk mi az igazán komoly okot.

Az akciófilmek erőszakosabbak lettek, a főhősökre egyre kevésbé hat a fizika és persze a trend se fordult meg: mindent azonnal akarunk. Hogy valaki hat-hét évet eddzen egy fekete övért, közben ne akasszanak millió medált a nyakába – nos, ahhoz szellemi érettség, kitartás és türelem szükségeltetik. Meg a belátás, hogy mindezek az érmek és övek csak külsődleges dolgok, ami igazán fontos, az belül történik közben. (Mellékszál: Steven Seagal amennyit hozzátett az aikido népszerűségéhez negyven évvel ezelőtt, most annyit el is vesz belőle. Egy elhízott, parókás, Putyinnal haverkodó, nőkkel erőszakoskodó fickó nem teszi az aikidót túl vonzóvá, lássuk be.) Mindezeken a problémákon felül még betört a járvány is, minden fitneszterem bezárt, minden harcművészeti dojo bezárt (kivéve az ügyeseket, akik tovább gyakorolnak sunyiban), ez pedig még egy lapáttal rátett erre az egészre.

Christian Tissier aikido-bemutatója 1994-ből

Merre tart az aikido? – teszi fel a kérdést mindenki, akit kicsit is érdekel a harcművészetek sorsa. 

Christian Tissier legutóbbi interjújában abban látta a megoldást, hogy fiatal, hiteles oktatóknak kell átadni a stafétát. A dojójában nyomják is őket rendesen. Ez a fiatalítós álláspont, ami felé húzunk mi is.

Matthieu Jeandel és sokan mások azt javasolják: nyúljunk vissza a múltba és állítsuk helyre a régi típusú gyakorlással az aikido renoméját. Az ortodox álláspont szerint nem szabad „felvizezni” az aikidót mindenféle mással, maradjunk a kaptafánál, és térjünk vissza a gyökerekhez. Ebben a véleményben is van valami. Tegyünk ehhez hozzá pár dolgot!

  1. Nagyon sok oktatóm, mesterem már ezt megtette (azaz hű marad a saját mesteréhez, vonalához); amikor aikidóznak, én látom bennük az elmúlt 100 év mestereinek mozgását és hallom a mondataikat a szájukból;
  2. Mindig fel kell tennem a kérdést: melyik aikidóhoz térjünk vissza? Hiszen O-senseinek is volt legalább két-három korszaka, amikor másképp gondolkodott, másképp mozgott, másképp magyarázott… aztán ott van a fia, unokája, akik megint kicsit másképp csinálták. A világ fejlődik, az emberek változnak. Persze, nem kell befogadni mindent mindenhonnan, nem kell leverni az aikidót mindennel, ez igaz. De a régi korok videóból való másolása nem eredményez igazi aikidót. Az igazi aikidót a folyamatos keresgélés teszi igazivá: a művelői maguk is azt kutatják folyamatosan, hogyan lehetnének jobbak. Nem félek attól, hogy emiatt eleresztenénk a hagyományainkat, vagy felhígulna az aikido, inkább csak gazdagodik.

(És egy jótanács: ha valaki azzal reklámozza magát, hogy „ez O-sensei eredeti aikidója”, meg „O-sensei így gondolta, hogy ezt így meg úgy kell csinálni”, no, attól meneküljön az ember nagyon gyorsan. Fogalmunk se lehet, hogy O-sensei hogy gondolta. Videók és beszámolók maradtak fel róla. Az utolsó tanítványai még élnek, akik tudnának mesélni róla, de ők is kisfiúk voltak, amikor találkoztak vele pár percre. Így ebből hosszú távú pedagógiát, mozgást, vagy harcművészeti ismereteket szerezni, felépíteni, azt másolni – nos, az igen furcsa dolgokat eredményez.)  

aikido women

Szóval: merre tovább aikido?

  1. Mindegyik mesteremtől azt tanultam, hogy aikido egy van, viszont annyi megközelítés, ahány ember. És hogy az aikido egyszerű. Csak mi bonyolítjuk. Aggódni, hepciáskodni felesleges.
  2. A jó harcos alkalmazkodik. Darwinhoz kötik a mondást, hogy “Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” Az aikido úgy fog túlélni és virágozni, ha fogékony marad a változásokra. Ha a világnak gyorsabb tanulási folyamat kell, vagy más oktatási módszer, azt mi meg fogjuk találni. A sikeres aikido-klubok itt Európában már megtalálták. Ha online kell edzést tartani, megtesszük azt is.
  3. Aikidóra mindig szükség lesz, mert egyedi és különleges. Az aikidót a filozófiája, a mögöttes tartalma különbözteti meg a többi harcművészettől. Olyan spirituális tartalmat, értékeket közvetít, amelyekre mindig szükség van. Kombinálja mindezt csodálatos pedagógiával és fantasztikusan szép mozgással. Harmónia magunkkal és másokkal, belső béke, lelki fejlődés, edzettség, mozgáskultúra, érzékelés, kommunikáció és konfliktus sehol máshol nem található meg, nem beszélve arról, hogy a fejlődés végtelen. Sosem áll meg.  
  4. Amikor aikidóról beszélünk, mindezek miatt, sosem azt a kérdést tesszük fel, hogy jó-e az aikido a karate ellen, vagy boksz ellen. A válasz mindig nemleges lesz. Az aikido csak a saját szabályrendszerében működik (ahogy a karate és a boksz is, egyébként). Az aikidóban (és a budóban is, egyébként, stílustól függetlenül) mindig az a fő kérdés: mit tehetek én magamért egy konfliktusos szituációban? Emiatt az aikido sokkal hatékonyabb lehet önvédelemben, mert nem akar mindenkit agyonvágni (aztán mehetsz a börtönbe). Egyébként, aki hatékony önvédelmet szeretne, vegyen magának lőfegyvert és tanuljon meg lőni vele. Vagy fogadjon testőröket. A nyolcdanos kravmaga-önvédelemoktató-ketrecharcos-világbajnokot is megállítja a golyó, meg három-négy ellenfél. Az egy hétvége alatt megszerezhető önvédelmi ismeretek pedig pontosan annyit is érnek. A többi meg a marketing: aki látványosan nyomja az önvédelmi tanfolyamokat, tulajdonképpen a saját harcművészeti tudását adja át, jól megmarketingelve. (Szerencsésebb esetben, mert rosszabb esetben két Youtube-videó alapján mókol valamit.)

Hogy az aikido megmarad-e, annak alapján tehát nem kell aggódnunk. Lehet, hogy csak egyszerűen egy korszak végén vagyunk, amikor a több száz fős szemináriumok és a több száz fős aikido-kluboknak búcsút mondhatunk és visszatérhetünk a személyes, kiscsoportos oktatáshoz. De mindez csak a javára válik ennek a harcművészetnek, hiszen csak a jó minőségű oktatók maradnak meg, akiktől igazán érdemes tanulni.

Aikido 2021-ben – mi várható?

Aikido 2021-ben – mi várható?

Mit várhatunk, milyen lesz az aikido 2021-ben? Lelőjjük a poén: mindenképp többet és jobban tudunk majd edzeni, mint 2020-ban.

Szögezzük le az elején: mindenki, aki jósláokba bocsátkozott 2019 végén 2020-szal kapcsolatban, alaposan pofára esett. Mi sem vállalkozunk ilyesmikre, csupán a jelenlegi információk alapján próbálunk néhány következtetést levonni. (Itt elolvashatod, milyenek voltak az edzések 2020-ban.)

Mielőtt a következtetésekbe belekezdenénk, megállapíthatjuk, hogy 2021-ben is mindent a koronavírushoz való viszonyunk fog meghatározni. Nem tudjuk, hogy alakul majd az oltás, mennyire sikerül elérni a nyájimmunitást, mi történik külföldön, mi történik Magyarországon. Az aikido-edzések, edzőtáborok mind ettől függnek. Akármi is lesz, azt megállapíthatjuk, hogy

több edzésünk lesz, mint 2020-ban.

Egyrészt hozzászoktunk az online edzésekhez, másrészt megtaláljuk a módját (kültéri edzések tavasztól), harmadrészt jön az oltóanyag (akár előbb, akár később). Tehát mindenképpen többet tudunk majd edzeni.

Aikido 2021-ben: több edzőtábor és vizsga várható.

Több edzés – több fejlődés – több vizsga. A képlet egyszerű. Több lehetőségünk lesz vizsgát is szervezni.

Többet gyakorlunk fegyverrel és edzünk egyénileg.

Amíg nincs vakcina elérhető közelségben (márpedig az átlagos aikidós pont az a csoport, amelyik utoljára jut majd hozzá a vakcinához, hiszen nem az a korosztály és nincs egy veszélyeztetett csoportban sem), addig az edzések túlnyomó többsége fegyveres / maszkos / nyílt téri / online marad. A vírust csak így úszhatjuk meg.

De ez nem baj, sőt: a jobban kigyúrt, egészséges, fegyverrel jobban hadakozó aikidósok a pusztakezes edzéseken is jobban megállják majd a helyüket.

Amikor a csoportban túlsúlyba kerülnek majd a beoltott emberek, akkor kezdjük majd újra a pusztakezes edzéseket.

Nyilvánvaló, hogy addig nem nagyon akar senki se kockáztatni, hogy ő legyen az utolsók között, akit bevisznek emiatt a kórházba. Vagy valamelyik rokona.

Te mit gondolsz, milyen lesz az aikido 2021-ben?

2020 és aikido: nem az, amire számítottál

2020 és aikido: nem az, amire számítottál

2020 és aikido: a legfurább év volt, de a mérleg még lehet pozitív.

2020-ban a csapból is a koronavírus folyt. Soha ennyire kevés edzőtábort nem rendeztek meg, soha ennyire kevésre (sem) mentünk el, soha ilyen keveset nem edzettünk és a végén örültünk, hogy élünk, létezünk, működünk. Ami a legfontosabb: együtt maradtunk és nem engedtük el egymást, sem az aikidót. Nézzük a negatívumokat és a pozitívumokat!

1. Soha nem volt ilyen kevés edzésünk

Míg 2019-ben heti 3 nap volt 5 edzésünk, addig 2020 és aikido szempontjából talán összesen 4 hónapot tudtunk edzeni “rendesen” a teremben, pusztakezes edzést. Aztán megoldottuk a szabadban, fegyverrel, maszkban valahogy.

2. Soha nem volt ilyen kevés edzőtáborunk

Februárban és augusztusban Stéphane Goffin vezetésével tartottunk egy-egy edzőtábort, nagyon máshová nem is mentünk el. Ha optimistán szeretnénk felfogni, legalább az a két tábor megvolt. De a megszokott bécsi, párizsi, prágai táborok mind elmaradtak nekünk. (Vígasztalásul: Christian Tissier táborai is mind-mind elmaradtak, de most lesz vele online interjú.)

3. Sosem volt ilyen kevés vizsgánk

Konkrétan egy vizsgát sem tartottunk 2020-ban. Viszont: Pintér Gergő 5. kyus lett karácsonykor. Gergő nem adta fel, ha esett, ha fújt, ő edzésre járt é jár a mai napig. Ha átköltöztünk online edzésre, ha maszkot kellett hordani, ha kint edzettünk, ha fegyverrel, ő csak jött és csinálta. Példamutató módon, sok haladó aikidósnak megmutatva, milyen az igazi harcművész: gyakorol. Gratulálunk!

Amint látható, a mennyiség nem ment a minőség rovására és minden rosszban volt valami jó is. Nézzük a pozitív dolgokat 2020 és aikido szempontjából:

1. Együtt maradt a csapat

Akkor is, ha online kellett a kapcsolatot tartani. A szombat esti online sörözések ugyan nem mentek, de amikor lehetett, találkoztunk, amikor lehetett, edzettünk. Még karácsonyi adakozásra is tellett az időnkből és energiánkból. Az edzőtáborokra eljöttek azok az emberek, akik szeretik az aikidót, szeretik a közöséget. Megoldottuk, hogy együtt maradjunk és láthatóan volt erre igény, szándék. Nekem ez a legjobb érzés 2020-ból: hogy együtt tudtunk maradni, dacára bármilyen koronavírusos vészhelyzetnek.

2. 2020 és aikido: Tudtunk fejlődni

2020-ban bebizonyosodott, hogy mindig van út valamerre. Ha a fegyveres gyakorlásba, akkor arra, ha online erősítettünk és jógáztunk, akkor arra. Az edzés nem állt le igazán sosem. Aki akarta, az csinálta. És mindig voltak, akik akarták, érezték, hogy szükségük van rá.

3. Volt két edzőtáborunk

Szerintem ez nagy dolog. Két teljes edzőtábor ezekben a vészterhes időkben – és könnyen össze tudtuk szervezni, ahhoz képest összejöttünk és edzettünk. Élveztük, hogy lehet. Élmény marad örökre.

4. Mindenki jól van

Tudomásunk szerint senki sem kapta el, senkit se vittek kórházba a csapat tagjai közül. Közhely, hogy az egészség a legfontosabb (meg a térerő, meg a wifi), de szerintem ez is azt bizonyítja, hogy vigyáztunk magunkra és egymásra. Mindenki zokszó nélkül maszkot hordott, természetes volt, hogy kezet mos és fertőtlenít és távolságot tart. Az aikidósok tudnak igazán távolságot tartani, mert pontosan tudják, mennyire fáj, amikor túl közel merészkednek valakihez egy-egy edzésen.

2020 és aikido: a mennyiség helyett a minőség éve volt.

Nem bocsátkozunk jóslatokba, hogy milyen lesz 2021. Fogalmunk sincs. Csak reménykedünk, hogy az oltással visszatérhetünk az edzéseinkhez és nem lesz harmadik hullám. Addig is, gyere online edzésre, mert erősítünk és jógázunk heti négy alkalommal. (Hétfő-szerda, 18.00 – 19.00, erősítés, kedd – csütörtök, 18.00 – 19.00, jóga, relaxáció, stresszoldás. Jelentkezni lehet a gergely.csak kukac gmail.com-on.)

Az odikia törzs szertartásairól

Az odikia törzs szertartásairól

Elhamarkodott megállapítás az, hogy a kisközösségi, törzsi kultúrák mára letűnt formái az emberiség szerveződésének. Az, aki csak egyszer is járt olyan teremben – minél nagyobb városban tartózkodik valaki, annál nagyobb eséllyel találhat ilyen termet –, ahol a keleties hangzású „imatat” névvel illetett szőnyegek vannak lerakva, az pontosan tudja, hogy a modern tribalizmus nem merül ki holmi szombat esti szubkultúrákban, életmód-irányzatok laza szerveződéseiben, vagy, uram bocsá’, jól sikerült politikai marketing kitalálóinak elégedett pillantásaiban, ha látják, (egyszerűsített) üzenetük hogyan kovácsolja egy táborba egy nagy és sokszínű társadalom egyes tagjait. Nem, aki járt már úgynevezett imatatos teremben, az megfigyelhette, hogy ott különböző embercsoportok hasonló helyzetben és hasonló helyen, számtalan módon viselkedhetnek. S ha egynél több alkalommal lehetett tanúja az ott megfordulók viselkedésének, valószínűleg az is feltűnt neki, hogy ezek a különböző, valami módon mind a titokzatos imatathoz kötődő emberek egymásról is valamilyen véleménnyel vannak – legalábbis számtalan vélelmet, hiedelmet osztanak a több csoportról, noha egyes, éles szemű megfigyelők azt állítják, valójában csak nagyon korlátozott ismerettel bírnak egymásról. Olyan formák, népecskék ezek, melyek még a törzsiség egyik per definitionem jellemzőjét is látványosan megjelenítik. Nevezetesen, a kötődést a teremhez, az abban lévő mágikus szőnyegekhez, mint valami ökológiai nichehez, különösen, ha az egyes törzsek azokat egymás utániságban, rituális ciklikussággal használják.

Egyes kutatók azt mondják, ezek az egymástól igen különböző törzsek szinte mindegyike valamilyen klánszerveződésnek is a tagja, de ezek strukturális leírásának teljessége még várat magára. A korai megfigyelők feljegyzéseiből azonban tudni lehet, hogy a klánokba tömörülés megjelenik az odikia törzseknél is, azoknál az igen különös imatatos népeknél, amelyekről, illetve ezek tagjairól, rövid expozéként szól ez az írás. Az odikia törzsek tagjairól való ismereteink száma és minősége rendkívül ellentmondásos. Egyrészt nagyon sok mindennel nem vagyunk tisztában velük kapcsolatban, a szerzett ismereteink nagy része nem objektív, diszciplináris igénnyel végzett megfigyelés, hanem odikiák kinyilatkoztatása révén áll rendelkezésre. Ugyanakkor az odikiák nagyon szívesen beszélnek magukról és különös szokásaikról, ami némileg megkülönbözteti őket a imatatos termek többi törzsi szerveződésétől. Többségük nyíltan oszt meg információkat hovatartozásáról, és türelmes a velük szembeni előítéletekkel, félreértésekkel kapcsolatban – mely egyébként más törzsek részéről is megnyilvánul irányukba. Ez a furcsa, de álláspontunk szerint nem feloldhatatlan paradoxon teszi az odikiákat rendkívül érdekessé.Aikido edzőtábor Balatonkenese Stéphane Goffin

Fehér, és csak kevés fekete

Először is, ott van mindjárt a már emlegetett imatat kérdése. Ennek a furcsa, titokzatos szőnyegfélének a termeket látogató törzsek közül talán az odikiák tulajdonítanak a legnagyobb, már-már varázslatos képességet. Ehhez tudni kell, hogy imatatból az odikiák többfélét különítenek el, és a megfigyelt összes törzs közül, számukra a legfontosabb, hogy az adott teremben milyen áll rendelkezésre rendszeres szertartásaikhoz. Hitük szerint ugyanis az imatat szőnyegek vastagabb változatai megvédik őket a komoly sérülésektől, amiket szertartásaik során akkor szerezhetnek, amikor egyikük odahajigálja a másikat a földre. Különösen az odikia törzsek fiatal tagjai vannak a veszélynek kitéve, akik még nem rendelkeznek azokkal a harci jártasságokkal, amelyekkel el tudnák hárítani a sérülést, amikor őket dobják oda. A fiatal odikiák többsége – főleg akik még nem estek túl külön beavatási szertartásokon – ilyen imataton szeret gyakorolni, de a törzs prominens tagjaitól is nem egyszer hallani, hogy ha a szertartások során rájuk kerül a sor, esni csak oduj imatatokon esnek szívesen.

Ha pedig prominens tagok: az odikia törzsek sokfélék lehetnek, de szertartásaik általában mindig ugyanolyan rendben zajlanak le, és minden teremben könnyű megkülönböztetni, kik számítanak már a törzs tapasztaltabb, jártasabb harcosainak, és kik azok, akik még csak tanulják a rituális-liturgikus rendet. Az odikiák nagyon szeretik a fehér színt, sőt, néhány kivételtől eltekintve, harcosaik vagy teljesen fehérbe, vagy fekete és fehér színbe öltöznek. Utóbbi színekbe csak a már bizonyított harcosok öltözhetnek, olyanok, akik már képesek maguk is segíteni a fiatalabb harcosokat a fejlődésben. Érdekes, hogy a férfiak és a nők ugyanúgy öltöznek, ruháik szabásában alig van eltérés, és a rangidős harcosok mindegyike szoknyaszerű nadrágot hord, legyen az akár nő, akár férfi. A odikia törzseken belül a rangidősök általában nagy tiszteletnek örvendenek, és az imatatos szertartások alkalmával, a törzsi hit szerint, áldást és szerencsét hoz a fiatal harcosoknak, ha az adott rítust a szertartáson belül, valamelyik rangidős harcossal közösen mutatják be. A kevés szín használatával az odikiák meggyőződésük szerint a technikai jártasság és a harci rítusok végrehajtásának gyorsasága mellett is, inkább a törzs tagjai közötti egyenrangúságot, partnerséget fejezik ki.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a rangidős harcosok között is nagy különbség lehet, fokozatban és harci tapasztalatban is. Érdekes, hogy ezt öltözékükkel nem jelölik. Ahhoz, hogy egy kívülálló vagy egy fiatal harcos megtudja, kivel, mennyire tapasztalt harcossal mutat be éppen közös rítust, meg kell hogy kérdezze tőle – noha a hangos beszéd az odikia törzsben a szertartások során megtűrt, de nem kívánt elemnek számít. Még inkább figyelemre méltó az, hogy a törzs vezetőjének sincs különb ruhája a legavatottabb, vagy épp jobb kezének, helyettesének számító harcosánál. Az odikiák ennyiben is elütnek a többi imatatos törzstől.

Furcsa hit hálójában

Az odikiák igen sajátos spiritualitással rendelkeznek. Szertartásaikat rendre úgy folytatják le, hogy abban csak alkalmanként van jelen a kozmosszal való összekapcsolódás ígérete, de tetteikről mégis úgy beszélnek, mint ami egy magasabb lényegiségnek a testhasználatban való kimunkálása. Éppen ezért, vizsgálódásunknak ezen a pontján ajánljuk, hogy a későbbiekben mítoszkutatók és vallásetnológusok bevonásával próbáljuk megérteni az odikia világképben rejlő metafizikai sajátosságokat.

Egy odikiát ugyanis soha nem lehet zavarba hozni a szertartásaik mögött húzódó transzcendencia és az imatatokon megnyilvánuló, harcias testrítusok közötti, első pillantásra ellentmondásnak tűnő feszültségre való rákérdezéssel. Az odikiák azt mondják, amit a termekben látni, azok tulajdonképpen rítusok sokaságai, szinte végtelen gazdagságú szimbólumkészlettel és azok variációival, melyekkel harci helyzetekre készülnek, és amelyekről úgy tartják, komoly sérüléseket tudnának okozni azzal egymásnak, ha nem pusztán rituális előadásmódban gyakorolnák azokat. De az odikiák azt is mondják, ezzel ők tulajdonképpen testiekben és személyiségükben is fejlődni akarnak, sőt, a rítusoknak és az egész szertartásnak az a szerepe, hogy a másik, a partner is fejlődjön abban. Némelyik odikia azt is hozzáteszi, hogy számukra a béke mindennél előrébb való. Általában ilyenkor kétkedő pillantásokat kapnak, mire válaszként roppant türelmesen magyarázzák azt, hogy a ritualizált harci gyakorlatok és a világegyetemmel való egyesülés és harmónia nem áll távol egymástól, sőt. Törzsük legendás alapítója, I’esneso, nemcsak a rituális formulákat dolgozta ki, hanem gondolatait pergamenre vetve, hosszas értekezéseket hagyott hátra az odikiákra arról, hogyan szolgálhatják a harci gyakorlatok egymás fejlődését és a békés egymás mellett élést. Ez nagyon sok odikia számára identitásképző elem, különösen akkor, amikor a hit bensővé válik. Ugyanakkor mindezt néhányan kétkedve fogadják, sőt, egyes kutatók szerint, más imatatos törzsek szerint az odikiák rituális gyakorlatai nem is igazán harci gyakorlatok. Mire ők válaszként a testhasználat fontosságáról beszélnek, és arról, hogy harci helyzetekben a lényegi elem a távolságon és az időzítésen, és nem elsősorban a testi erőn van. Így érthető, ha rítusaikban is inkább ezeket gyakorolják.

Tény az is, hogy bár az odikiákat befogadónak tartják – ahogy ők magukat is -, sokan nem tudnak csatlakozni semelyik törzsükhöz, mert túl bonyolultnak tartják a ritualizált harci formákat, vagy nem hisznek azok hatékonyságában. Vannak, akik számára sosem világosodik meg annak az odikia tanításnak az értelme, miszerint az imataton látható mozgássorok nem önvédelmi, és nem is feltétlen támadó célokat szolgálnak, hanem a világegyetemmel összeköttetésben lévő térnek és benne a testeknek olyan uralását, ami megkülönbözteti rituáléikat más törzsek direktebb harci táncaitól.

Hétköznapok a törzs szertartásain

Az odikiák egyébként ettől függetlenül kevés szabályt állítanak fel maguknak. Minden termükben van egy szentély, ahol a rituális gyakorlataikhoz szükséges, veszélytelenített fegyvereket tárolják. Az odikiák és különösen a törzsfőnök jóindulatát mutatja, hogy a fegyvereket rituális kellékként rendelkezésre bocsátja akár a legfiatalabb harcosoknak is a szertartások idejére. Más, kísérő rítusuk egyébként kevés van, azok viszont annál furcsábbak. Az egyik ilyen például, hogy a rituális fegyvereket nem szabad átlépni (ez hitük szerint megsérti a fegyver lelkét), a másik pedig az imatat szőnyeg tisztán tartása. Az odikiák minden szertartás előtt különös, zöld színű folyadékot öntenek egy vödör vízhez. A zöld színű folyadékról úgy tartják, képes megfékezni azokat az ártó betegségeket, melyeket más törzsek saját rituáléik végzése során az imatatokon hagyhatnak. Ezzel a keverékkel aztán, szigorúan egyenes vonalon haladva, lényegében felmosnak az imatatokon. Hasonlóképp fontos a szertartások elején az üdvözlés, majd a végén a köszöntés. Ilyenkor a törzsfőnök először meghajol a nép mitikus ősatyja, I’esneso arcképe előtt – mintegy bálványként –, majd köszönti a törzs tagjait, azok pedig őt. Ugyanez a formula ismétlődik a szertartás végén. Mindez azt mutatja, hogy az odikia gondolkodást erősen áthatja a mágikus hit, mely viszont nem elmaradottságot jelez – mint gondolhatnák sokan –, hanem a spiritualizmusnak azt a formáját, mely képes szervezni a szertartások menetrendjét, gyakorlati lefolytatását.

Az üdvözlés és az elköszönés között a harci rítusgyakorlatokat mindig a törzsfőnök mutatja be az odikiáknak, ám abban nemcsak rangidős, fekete szoknyát viselő tanítványai, hanem iránymutatása alapján, a fiatalabb harcosok is segítségére vannak. Ezekre itt viszont nem térünk ki, mivel ismertetésük, jelentőségük, az odikiák részéről tulajdonított értelmük külön írás tárgyát képezheti.

Az odikiák emellett barátságos, közvetlen nép, törzseik többsége befogadó, sőt, egyes jelzések szerint a kötelező és gyakori szertartásokon kívül, a tagok többsége igen gyakori összejáró, és ezen alkalmakkor még a máskor egymást dobálók, a közös italfogyasztást sem vetik meg. Rítusaikról ezen alkalmakkor sem feledkeznek meg, gyakran idézik, értelmezik közösen legendás ősük vagy épp a kortárs tanítók tanításait (ezek mindegyikére jellemző, hogy tudásának alapját az ősatyától vagy annak közvetlen tanítványától származtatja), sőt, újra és újra elemző, aktualizáló magyarázatokat fűznek azokhoz. A talmudizáció célja az, hogy megtalálják harci rítusaik rendszerének helyét a mai, modern világban, és megóvják a más, idegen törzsek részéről időnként fellángoló, kritikus hangok formájában megnyilvánuló támadásoktól. Az odikiák többsége egyébként nagyon szereti harci gyakorlataikat folytatni, és arról számolnak be, testhasználatuk fejlődik, önvédelmi képességeik pedig nőnek közben, miközben javul az állóképességük is. Mágikus hiedelmeik szemmel láthatóan nem tehertételt, hanem egyfajta sajátos felszabadulást biztosítanak számukra, megerősítve meggyőződésüket: harcot és művészetet tanulnak egyszerre – vagy a harc művészi szintjét? – az imatatos szertartásaikon.

Gyere, ismerd meg az odikiákat közelebbről!

http:/zummaikido.hu

X