Írtunk már arról – nem is olyan régen –, hogy létező jelenség időről-időre megkérdőjelezni egy-egy harcművészeti stílus értékét, teljességét. (A probléma másik ágát, nevezetesen, hogy van-e értelme különböző stílusokról beszélni, most figyelmen kívül hagyjuk. Az aikido olyan rendszer, mely saját jogán lett harcművészet. Tény, hogy valamennyi iskola az emberi test lehetőségeit és határait, illetőleg a jó öreg gravitációt használja ilyen vagy olyan módon, de pusztán ezektől még sem a tradicionális, sem a modern megközelítések nem oldhatók fel egymásban.) Az aikido-t gyakran éri az a vád, hogy nincsenek benne igazi megmérettetések (nem kell senkit elgyepálni a tatamin ahhoz, hogy a gyakorló mesterétől megkaphassa a következő fokozatot), a szkeptikusok felróják, hogy a partner együttműködése nélkül nem jön létre technika, és kétségbe vonják ún. éles helyzetű, „utcai” alkalmazhatóságát.
„Az aikido nem hatékony” – mondják.
A problémakör részleteinek kibontásához több írásra lesz szükség. Első bejegyzésünkben megpróbáljuk sűrítetten bemutatni azt az ellentmondásos jelenséget, melyet e sorok írója hatékonyság-parának nevezett el. Mindjárt látni fogjuk: az ellentmondások nagy része abból fakad, hogy azok a szempontok sincsenek egyértelműen definiálva, melyek alapján egyesek stílus-összehasonlításra ragadtatják magukat.
„Zavart érzek az Erőben!”
A harcművészetek és küzdősportok világát, a laikus és gyakran a bennfentes párbeszédeket is, időnként szinte maga alá gyűri a kérdés: melyik stílus vagy rendszer a hatékonyabb? Az aikidosok különösen érzékenyen reagál(hat)nak arra, ha a „küzdősebb” irányzatoktól megkapják, hogy stílusuk ugyan kétségkívül látványos és elismerésre méltó az elszántság, ami műveléséhez kell, de sehol egy igazi támadás, komoly rúgás vagy ütés, agresszió benne, ezért még önvédelemre is csak fenntartásokkal lehet alkalmas. Ha ez így van, akkor szembe kell nézni azzal, hogy sokan nem az aikido-t, hanem más irányzatokat fognak választani testük művelésére, ami hosszabb távon e harcművészet népszerűségének csökkenéséhez, a szervezeti háló meggyengüléséhez vezethet – ez már sportszakmai kérdés is egyben.
Ez a helyzetleírás jól mutatja, milyen következetlenségek mentén folyik vagy éppen akad meg a párbeszéd a harcművészetek világában. Az aikidosok gyakran zavarban érzik magukat: a homályos „hatékonyság” fogalmával kellene mérniük szeretett harcművészetüket, csak épp sehol nem lelhető fel az a skála, amely a zsinórmértéket kezükbe adhatná. Hatékonyság? Mihez képest? S milyen vonatkozásban? Támadásban? Az aikido gyakorlása során tanulnak támadni az edzéseken részt vevők, de a rendszer – nyugodtan mondhatjuk így – egyik filozófiai sarokköve szerint, egy aikidoka nem támad embertársára (legalábbis nem aikidosként). Támadás esetén viszont nemcsak reagálni lesz képes, hanem a teljes szituációt a kontrollja alatt tudja tartani. Hogyan lehetne hatékony így a támadásban? Vagy talán az önvédelemben? Annak létezik valamiféle abszolút értéket mutató skálája, mely képes kezelni a szituatív sajátosságokból fakadó különbségeket? Van értelme az önvédelem problematikáját az amúgy is zűrős hatékonyság kérdésével összevonni? S mi a helyzet az aikido alkalmazásával? A szemellenzőn túl, a japán rendőrök aikido-s képzésével, konkrét utcai-késes támadásokat eredményesen kezelő aikido-s technikákkal találkozhatunk – de ha az aikido alapvetően nem a támadásra épül, van-e értelme alkalmazásának kérdését elválasztani az önvédelemtől és a helyzet kontrolljától?
Látható, hogy itt olyan rétegzett problémakörrel állunk szemben, mely nem oldható meg békés meditációt követő „kiaaaaa!” csatakiáltással. Részletesen fogunk az itt felvetett részkérdésekkel foglalkozni a következő írásainkban. Most maradjunk a hatékonyság zűrzavaros fogalmánál.
Kérem, tegyék meg tétjeiket!
Az aikidos-ok számára a fő problémát, egyszersmind csapdahelyzetet, az jelentheti, ha elfogadják azt a külső törekvést, azt a néha érezhető a nyomást, hogy harcművészetüket a „hatékonyság” skáláján helyezzék el. Ez azt vonná maga után, hogy valamiféle sorrendet kellene felállítani, egy tengelyre helyezni az aikido-t más irányzatokkal. Ott kellene helyet találni neki a karate, a capoeira, a jiu-jitsu, a magyar vonatkozú baranta, Bruce Lee jeet kune do-ja, a szenegáli laamb birkózás, vagy a küzdősportok eklatáns példája, a thai box között – és a további ismert vagy csak a világ kis szegletében gyakorlott rendszerek társaságában. Vajon milyen hatékonysági értékűnek gondolnánk az aikido-t egy 10-es skálán? 3-as vagy 7-es értékűnek? Mi lenne a szempontrendszer, ami szerint pontozunk? Utcai támadások kivédése vagy ketrecharcban helytállás? Mi történne ezek esetenkénti sajátos vonatkozásaival? S azok, akik a hatékonyság címkéje alatt keresik a Nelson-dobás lehetőségét az aikido-n (hogy ezzel a képzavarral éljünk), hogyan helyeznék el favorizált rendszereiket e problémás skálán?
Úgy tűnik, a hatékonyság varázslatos fogalmával legalább két alapvető probléma is akad: egyrészt nem tudjuk, hogyan is lehetne használható abszolút értéket faragni belőle, másrészt ha lenne is konszenzus ebben, mégis csak egy olyan szempontrendszer ráerőltetése lenne az aikido-ra vagy más irányzatokra, amit azok (pontosabban művelőik) nem feltétlenül akarnak. Ellenben kényelmetlenül érezhetik magukat, bizonyítási kényszer alatt, hogy az aikido igenis komolyan vehető harcművészet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az aikido világán belül is felmerül időről-időre az identitás, vagy egyszerűen csak mibenlétének kérdése, a gyakorló önfejlesztésén túli vonatkozások – az aikido-t választóknak célszerű kikerülni a hatékonyság-para csapdáját, és a felmerülő kérdésekre önerőből válaszokat keresni, nem pedig valamiféle bizonytalan fogalomhoz mérni a Bushido ezen modern megjelenési formáját.
Itt említjük meg a másik, még inkább megtévesztő és gyakran előforduló kijelentést: „az aikido nem működik.” Nem szeretnénk indító írásunkat hosszasan nyújtani: a fenti megfontolások erre a bizonytalan kritikára is érvényesek. Ha a partner együttműködik, létrejön a technika. Ha nem működik együtt, az edzőteremben nincs technika – az „utca nyelvére” lefordítva viszont akkor rosszabbul is végezheti. Az aikidoka nem támad vissza, de ha nincs támadás alatt, nem is kell technikát csinálnia. Nem sérül meg senki. Látható: az aikido saját alapelvei szerint, nagyon is működőképes rendszer. De vigyázat! Ezt önmagában nem az igazolja, hogy több millió gyakorlója van világszerte. A helyzet fordított: az aikido csekély számú alapelvének megértése adja ki azt az irányzatonként néhol árnyalataiban eltérő, de mégis mindenütt azonos strukturális vázat, amelyre az aikodo forma- és technikai gazdagsága felépül. Úgy is mondhatnánk: valójában nem a technikai repertoár széles, hanem az aikido alapelveinek érvényesítése száz, ezer technikai variánsban is elképzelhető. Ezt tapasztalja meg sok-sok gyakorló az edzéseken, és fogadja be (!) az aikido-t működő és vitális rendszerként.
Aikido vs. MMA/karate/kung fu/… – az igazi „bullshit” videók
Természetesen nem állítjuk, hogy valamennyi így címkézett vagy címzett videó megtévesztő lenne, amely a népszerű videó megosztókon azzal kecsegtet, hogy bemutatja, mire megy egymással két eltérő rendszer – pontosabban képviselőik – egy összecsapásban. Sok értékes anyagot látni adott rendszerben magas szintre eljutott mesterek „egymás ellen” tartott barátságos bemutatóiról. Azok azonban, melyek (le)minősítő szándékkal, szinte kárörvendéssel villogtatják egy-egy stílus képviselőjének (le)szereplését egy másik iskola képviselőjével szemben, jószándékú aikidos-ok vagy ketrecharcosok által sem vehetők komolyan. Nem csak azért, mert mindig találni egy ellentétes előjelű anyagot is, hanem mert egy-egy ilyen videó és az abban szereplők, nem feltétlen árulnak el mindent az adott rendszer logikájáról, elveiről. Amit látsz, az nem több egy-egy pillanatfelvételnél, nem elég messzire mutató következtetésekhez. Bármilyen izgalmasnak is tűnik, kerüld azokat a videókat, melyek az egyik irányzat leminősítési szándékával mutatják be stílusok találkozását, és foglalkozz inkább a heti, havi edzésterveddel!
Mi pedig folytatjuk: a következő írást egy roppant izgalmas kérdésnek szenteljük, mégpedig az aikido térhasználatát vetjük össze a ketrecharcosok szorult helyzetével, a hatékonyság-para tükrében. Előre bocsátjuk: az igazi pikantériát nem a zárt térben küzdők sajátos helyzete és az aikido térigényessége fogja adni. A sorozat ezt követő részében külön kitérünk majd az önvédelmi hatékonyság problematikájára is.
Kísérj minket figyelemmel és persze várunk edzéseinken!