Ahogy egyre népszerűbbek a versenyközpontú harci játékok, és egyre közvetlenebbül elérhető a szórakoztató médiatartalom, úgy kerülnek egyre marginálisabb szerepbe azok a harcművészetek, amelyek nem esnek ebbe a körbe, amelyek nem jelentenek akkora reklámértéket.
Számosan vannak, akik egyes stílusok értékét kétségbe vonják, ugyanakkor másokat felmagasztalnak. Mások szerint a művészetek nem különböznek, a különbség művelőjükön múlik. Megint mások mindkettőt egyszerre hirdetik. Ők azok, akik tulajdonképpen semmit sem mondanak.
Hol az érték?
Valójában az a helyzet, hogy egy évszázadokon át harci rendszerként fennmaradt harcművészet hordoz magában értéket. Ezt kétségbe vonni bolondság. Az egyik stílus, amelyre gyakran rásütik a hamisság bélyegét, az Aikido. Ennek oka mágikusnak ható látványa, olyan technikák gyakorlása, amelyek sikere az ukén is múlik, és hogy nem versenyeken dől el a művelőjének fokozata.
És hányan félreértelmezik a jó uke fogalmát!
Az uke szolgáltatja a megfelelő energiát, hogy a gyakorló végrhajtsa a technikát. Ha nem teszi, a technika erőltetetté válik, néha nem is működik. Ha az uke munkáját kivesszük környezetéből, akkor érkezik a vád, hogy „ez hülyeség, az uke magától esett el!”, ám valójában mindketten együtt tanulják a technikát. Az Aikido edzéseken, ha az uke nem olyan energiát közvetít, mint amilyenre a gyakorolt technikához szükség van, a tori más technikát fog végrehajtani. Az alapelv az, hogy addig gyakorolunk egy technikát, amíg képesek nem leszünk bármilyen támadás esetén végrehajtani a megfelelő mozdulatokat. Bár külső szemlélőként nehezebbnek tűnik megérteni, mint mondjuk az ökölvívást, mégsem gondolhatjuk, hogy intelligens dolog kétségbe vonni valaminek az értékét, amit oly sok éve oly sokan gyakorolnak.
A hagyományos harcművészetek mellett kifejlődtek a versenyközpontú sportstílusok. Ökölvívás, kötött- és szabadfogású birkózás, és így tovább. Ezekben a sportágakban bizonyos technikák oly módon fejlődtek tovább, amely a sport saját kontextusában hatékonyabbá tette őket.
Ennek egyértelmű példái a kézvédők és boxkesztyűk; az ökölvívásban használt technikák megkövetelik az ujjak és a csukló védelmét. A birkózók összegörnyednek, ha alulra kerülnek, széttárt karral fognak talajt, ha dobják őket. Ezek a megoldások kifejezetten saját sportágukhoz jöttek létre. Kesztyű és kötés nélkül az ökölvívó keze eltörik, a birkózók szándékosan mutatják hátukat.
Erről beszélek. Sokan tesznek ilyen megkülönböztetéseket, aztán megpróbálják a különböző stílusok hatékonyságát összehasonlítani.
Hányszor hallani, hogy valaki kétségbe vonja egy stílus értékét, pedig mennyivel intelligensebb lenne minden stílusból azt magáévá tennie, ami számára megfelel.
Ne hasonlítgassuk össze a stílusokat!
Egy gyakorlott birkózó valószínűleg a távolságot csökkentve földre vinne egy kezdő boxolót – egy profi boxoló hamar kiütne egy amatőr birkózót.
Amire ki akarok lyukadni, az az, hogy ne hasonlítsuk össze a harci stílusokat azért, hogy valamelyik értékét kétségbe vonjuk. Ha valaki egy harcművészetet gyakorol, és egy ismerőse egy másik harcművészetet művel, a legjobb, ha tanulnak egymástól, ahelyett, hogy kihívnák egymást, hogy megmutassák: az ő harcművészetük a jobb.
Ha úgy döntesz, hogy valamit hamisnak látsz, amiről oly sokan tudják az igazságot, akkor kinek van igaza? Ne emelj magad köré sorompókat!
Tanulj, amit tudsz, csináld, amit szeretsz, de légy tudatos, és maradj meg a pillanatban. Ismerd magadat! Mert abban a pillanatban, amikor gurunak hiszed magad, elveszíted képességed a tanulásra.