“Sajnálatos, hogy sok önvédelmet illetve harcművészetet tanuló, lebecsüli az aikidot, nem túlságosan hatékonynak látva azt, mivel a legtöbb irányzat iskoláiban nem realisztikus támadásokkal gyakorolnak. Ez hiba. Realisztikusabb támadásokkal, az aikido egyedülálló elvei és technikái az aikidot igen jól működővé tehetik.”
/http://www.functionalselfdefense.org/aikido//

„Ezt te nem értheted. Én egy nagy harcost keresek.
Ááá… A harc senkit nem tesz naggyá…”
/részlet Luke Skywalker és Yoda jedimester párbeszédéből/

Cikksorozatunkban a harcművészeti hatékonyság kérdésével foglalkoztunk. Az első részben az itt hatékonyság-parának hívott jelenséget vettük szemügyre, és amellett érveltünk, miért értelmetlen megpróbálni egységes mérőrendszert erőltetni a különféle harcművészetekre. A folytatásban gondolatkísérlet formájában terjesztettük ki ezeket az érveket, majd a harmadik részben az önvédelem kapcsán igyekeztünk másik oldalról is megvilágítani azokat.

A sorozat záró írásában pedig – illeszkedve az eddig kifejtett gondolatokhoz – megfogalmazunk egy lehetséges válaszkísérletet az aikido hatékonyságával kapcsolatos kérdésre!

Attitűd a dojon kívül is

Idén tavasszal távozott Stanley Pranin, aki több aikidos könyvet jegyzett szerzőként, emellett az Aikido Journal főszerkesztőjeként is tevékenykedett, és a nemzetközi aikidos élet egyik meghatározó karaktere volt. Több évtizedes aikidos múlttal a háta mögött, egyik cikkében ismertetett két olyan esetet, személyes tapasztalatot, amikor éles helyzetben kellett használnia aikidos tudását. (Az írás nemrég óta elérhetetlen az AJ weboldalán, reméljük, hamarosan újra felbukkan.)

A konkrét körülmények talán kevésbé érdekesek, sokkal fontosabb az, hogy az aikido mester hogyan használta tudását arra, hogy… nos, itt jön a csavar a történetekben. Nem arra, hogy – harci értelemben – megvédje magát. Nem is arra – elkanyarodva az aikido elvi megközelítéséhez –, hogy konfliktusokat oldjon meg. Hanem arra, hogy úgy alakítsa a helyzetet (ahogy a helyzet alakítása a dojoban a tori feladata, hogy előnyt kovácsoljon abból), hogy végül ne is kerüljön sor harci technika alkalmazására. Pranin az egyik alkalommal egy tömegközlekedési szituációban, másik alkalommal egy vendéglátó egységben „került helyzetbe” – azaz került volna, ha viselkedésével, magatartásával, a szituációba való belehelyezkedésével, nem előzte volna meg erőszakos konfliktushelyzet kialakulását.

Ha egy szóban szeretnénk megadni azt, mi segítette abban, hogy megelőzze a kiszámíthatatlan kimenetelű szituáció kibomlását, ahol az aikido alkalmazására került volna sor, akkor talán a leghelyesebb az attitűd mellett letenni a voksunkat. Amellett a kifejezés mellett, melyet edzőtermi körülmények között is számtalanszor hallunk, és próbáljuk fel is ölteni. Az attitűd egyszerre jelent jelentétet, a szándék kifejeződését, az összpontosítását, és vélhetően formálja az is, hogy a felek térhasználati kommunikációt valósítanak meg akkor, amikor valamilyen okból figyelmük egymásra összpontosul. A megfelelő attitűddel, annak láthatóvá tételével, az aikido mesternek nem kellett technikát alkalmaznia. Úgy tudta elkerülni azt, hogy a másik, számára fenyegető fellépésből „éles helyzet” legyen, hogy kifejezésre juttatta, készen áll arra, hogy uralja a szituációt – amibe persze beletartozik az is, hogy szükség esetén megvédje magát.

Attitűd. Nehéz meghatározni a kifejezés jelentéstartalmát annak megannyi árnyalata miatt, de az aikido alkalmazásának vonatkozásában, talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy tekintjük, ugyanazt jelenti illetve jelentheti egy éles helyzetben, egy „utcai szituációban”, mint a dojoban. Amikor nem csak gépiesen végrehajtjuk a technikát, vagy megütjük a formalizált atemit, hanem figyelmünket, testünket és annak energiáját, felkínáljuk a másik számára ha támadunk, és toriként igyekszünk érzékennyé válni arra. S talán akkor sem tévedünk nagyot, ha azt álltjuk, a technikákon túl, vagy még inkább, azokat megelőzően, ezt érdemes magunkkal vinni a dojoból. Hozzáállást és elveket, amelyek megszervezik az aikidos technikákat. Minél kitartóbban gyakorlunk, remélhetjük, hogy annál magasabb szinten.

Az aikido ekkor válik igazán hatékonnyá.

A leghatékonyabb az, amit használni sem kell

Az aikido önvédelmi hatékonysága, alkalmazhatósága kapcsán még mindig vég nélküli viták alakulnak ki egyes fórumokon vagy harcművészeti körökben, noha talán már az évek-évtizedek alatt, mindent megfogalmaztak, ami a témában elmondható. Mégis, a hatékonyság olyan kérdés, mely az aikidoval kapcsolatban, mintha folyamatosan foglalkoztatná a harcművészetek és küzdősportok gyakorlóit és az azok iránt érdeklődőket.

Pedig az előző pontban citált példák is épp arra mutatnak rá, az igazi hatékonyság az lehet, ha az adott rendszer – az aikido – úgy képes óvni bennünket, hogy használatára nincs szükség. Nem harcolva válik hatékonnyá, sem a rendszer, sem alkalmazója. Ám még ennél is tovább menve: úgy teljesítheti be saját spirituális küldetését és ültetheti a gyakorlatba filozófiai meggyőződését, hogy nem csak alkalmazójára, hanem a potenciális támadóra is vigyáz. Abban az attitűdben, melyet megérteni és elsajátítani próbálnak az aikidokák a dojokban, semmilyen misztikusság vagy természetfeletti vonatkozás nincs. Ellenben enélkül nehezebb, és vélhetően kevésbé hatékonyan lehet csak alkalmazni az aikidot és az aikidoról tanultakat. Nem a szépségéért vagy a dojos eleganciáért: az alkalmazott aikidonak nem kell szépnek lennie. Elég, ha hatékony, és furcsa mód úgy tűnik, hatékonyságának csúcsát valóban akkor éri el, amikor már technikai tudást alkalmazni sem kell. Ahogy cikksorozatunk egyik korábbi részében érintettük a kérdést, a technikai hatékonyság pedig nem az ütések számában és a rúgások erejében, hanem egészen más összetevőkön, például a távolságon, a tér- és a testhasználaton, és nem utolsó sorban, az időzítésen múlik.

Ez persze általában elvi eset – az önvédelmi szituációkban kikerülhetetlen valamilyen technika alkalmazása. Ezért pedig az aikido időről időre ki van és ki is lesz téve a hatékonyság-para jelenségének, az ebből fakadó kritikáknak. Egy funkcionális önvédelmet tanulót talán nem is győz meg az az érvelés, mely a hatékonyság fogalmát kimondva- kimondatlanul, de összeköti az aikido mögöttes gondolatiságával és spirituális irányultságával. Ez esetben nekik is ajánlhatók azok a némileg „megszokottabb”, ám meggyőző és logikus érvelések, melyek a cikksorozatunk első részében felvetettekre alapozzák okfejtésüket. Vagyis arra, hogy a harcművészetek és küzdősportok nem helyezhetők el egyetlen standardizált koordinátarendszerben. Ellenben többségükben – és ez különösen igaz az aikidora is – megjelennek a testhasználatnak olyan elvei, melyek az alkalmazott technikai tudást szervezik, magas szinten pedig a technikák „csak” eszközei az elvek érvényre jutásának.

Az aikidot időnként kritizálják azért, mert a dojoban gyakorlás során végrehajtott támadások – egyesek szerint legalábbis – nem realisztikusak, a támadó pedig begyakorolt mozgásforma alapján reagál a védekező részéről válaszként adott technikára. Az együttműködés és a testhasználat megértése azonban nem jelenti azt, hogy a dojoban ne lehetne a támadásokat és az arra adott válaszokat, „életszerűbb” módon gyakorolni, bármit is jelentsen ez – hiszen épp erre való az attitűd. A hangsúly az aikidoban azonban előbb-utóbb mindig visszakerül az elvekre, amelyek az akciót és a reakciót megszervezik. A testhasználatot szervező elvek és az azokra kidolgozott technikák pedig – megfelelő attitűddel – éppúgy hatékony eszközei lehetnek az önvédelemnek is, ha már elkerülni a konfliktusokat nem is sikerül úgy, mint Pranin-nak, ami elmondása szerint, életének azt a két alkalmát jelentette, amikor az aikidot alkalmaznia kellett.

Ha nincs támadás, nincs technika, de ezt nem mindig lehet elérni még a megfelelő attitűddel sem, hiszen a támadás sok esetben váratlanul érkezik. S ezen ponton – zárva a gondolatsort és egyben a cikksorozatot is – elegendő csak olyan alapvető tapasztalatra gondolni a dojoban szerezettek közül, mint a támadás irányából és erővonalából való kitérés, és – igen gyakran – a tengelybe lépés. Ezek minden aikidoka – és sok más harcművész – közös, szinte ősi tatamis tapasztalatai. Az aikido alkalmazásban sem az ütésekbe, rúgásokba való beleállást, hanem – lehetőség szerint – az azok irányából való kitérést és a konfliktus békés rendezését jelenti. Elejét venni a továbbiaknak, ha és amennyiben megelőzni nem lehet. Alkalmazásban persze ebből – bármily fájdalmas is – akár súlyos sérülés okozása is lehet, ha a védekező érdekei miatt erre kényszerül. Ám az önvédelmi hatékonyság ekkor sem a támadásba „beleállással”, hanem a technikai tudás alkalmazásával válik egyenértékűvé, a szituáció jellegétől függően. Az aikido alkalmazója nem magától és nem önállóan hatékony, hanem támadója viselkedésétől függően. Ez pedig nem az egyébként komoly sérülések okozására alkalmas technikákkal kapcsolatos önigazolás, hanem a hatékonyság adaptivitása. Attitűddel, elvekkel, technikákkal, vagy akár ösztönös mozdulatokkal kiegészítve.

Várunk edzéseinken, hogy együtt lehessünk hatékonyabbak!

http:/zummaikido.hu

X