A felesleges zajok megölik az edzést!

“Van két sztorim az edzés közbeni beszélgetésről”

– jött oda hozzám nemrég az egyik barátom és tanítványom, aki kint él Hollandiában, néha hazalátogat, olynakor jókat edzünk és filozofálunk a világ dolgairól. Természetesen megkértem, mesélje el őket.

“Emlékszem már javában ment az edzés és gyakoroltam a technikát, Marc egyszer csak ott állt mellettünk és adott valami instrukciót – lépj előbbre vagy valami hasonló. Mire én mondtam valamit, na erre nagyon kikerekedett a szeme és azt mondta:

‘Beszélgetni szeretnél, akkor gyere beszélgessünk!’ – erre azonnal befogtam a számat és gyakoroltam tovább.”

A helyzet sokszor konfúz az aikidóban, nekünk, európaiaknak. Ugyanis a Hombu dojóban a legtöbb mester nem mond semmit. Nincs magyarázat – egyszerűen cska megállítanak, ha valamit rosszul csinálsz, de nem is nagyon mondják meg, mi az.

Erről beszél Okamoto Yoko sensei az alábbi videó vége felé:

Európában viszont mi máshoz vagyunk hozzászokva – különböző kultúrában, országokban különbözőképpen értik meg az emberek az aikido nem egyszerű technikáit, vagy koncepcióját. Így az európai oktatók szeretik elmagyarázni, értelmezni a technikákat. Ez pedig azzal jár, hogy a tanítványokban az a kép alakul ki, hogy azzal segítenek az edzőpartnerükön, ha elmagyarázzák a technikát.

De az aikido elmagyarázása és az aikido gyakorlása két különböző dolog. Amíg magyarázol, nem gyakorolsz.

Ráadásul egyetlen embernek van joga az edzésen magyarázni: az oktatónak. A többieknek az a dolga, hogy gyakoroljanak. Ha pedig valaki nem érti a technikát, az megkérdezi az oktatót.

De tréjünk vissza a holland-magyar barátomhoz, aki az alábbi történettel folytatta:

‘Ezerszer megcsinálsz egyet az még semmi, ha tízezerszer megcsinálod, kezdesz majd ráérezni.’

Ezt az első mesterem mondogatta mindig. Szerintem azért van ott a mester, hogy majd ő kijavít, instrukciókat ad, ez nem az én, és nem a partnerem dolga. Beszélgetéssel szerintem még senki nem tanult meg aikidózni, azt csak gyakorlással lehet

  • mondta a srác.

Régebben beszélgettünk vele a KI-ről és elmeséltem neki, hogy mikor éreztem igazán a KI-t: amikor Franciaországban edzettem, rengeteg haladóval és nem volt megállás. A nagyon kemény, hajtós edzések után érezte az ember, hogy lüktet benne az élet, minden sejtje “pezseg”, a végtagjai forrók.

Amikro gyakorlok, arra törekszem, hogy ezt az érzést visszaidézzem – sajnos elég ritkák az olyan magas szintű edzések, amikor valakivel ezt ennyire meg tudom hajtani.

A hollandiai magyar barátom is erről számolt be, méghozzá a legutolsó edzése után érezte ugyanezt.

Az edzés elején, ahogy megcsináltam egy technikát, utána csóváltam a fejem és grimaszoltam, éreztem ez most nem sikerült. Marc ekkor odalépet hozzám és azt mondta ezt ne csináljam, ezek ilyen felesleges zajok.  Az edzésen arról beszélt ne fejből aikidozunk, a haránkat használjuk. Egyetlen egy technikát gyakoroltunk végig a bemelegítő suwari vazák után. Kard-kard ellen, kard-pusztakéz, majd a pusztakezes változata a végén. Minden “felesleges zaj” nélkül edzetem (nem igazítottam meg a ruhámat minden gurulás után, nem beszélgetem, nem használtam a fejem) csak mentem és csináltam, mentem és csináltam. és a végeredmény, lüktetett bennem az élet, a KI.

Az igazi edzés az, amikor

gurulsz – felállsz – támadsz – gurulsz – felállsz – támadsz

a végtelenségig, a tori pedig nem várja, hogy az uke odamenjen hozzá.

Ez a kulcsa egy  jó edzésnek, és ebben nincs helye beszélgetésnek, felesleges zajoknak.

 

X