Csak olyannak tűnik. Ne tévesszen meg a „külső”!
Legutóbb egy középiskolába hívtak meg bennünket, ahol bemutattuk az aikidót. Mutattunk néhány tanto – kés elleni – és néhány pusztakezes technikát, jópár videót a Youtube-ról. A tipikus hozzászólás a középiskolások részéről az volt, hogy
„ez olyan, mint egy tánc”,
illetve
„nem úgy néz ki, mint egy harc”
és az egész
„nem is néz ki valóságosnak”.
Mielőtt az aikidósok bőszen tilatkozni kezdenének, azért ismerjük be: mindenki emlékszik arra, amikor teljesen kezdő volt és fogalma sem volt, miért esnek el az emberek egyes technikákból. Meg aztán rengeteg olyan aikido-technika létezik, amelyik nem is a harci helyzet valóságát, hanem a kontaktust, vagy más képesség fejesztését tűzi ki célul. Vagyis, van ezekeben a felületes kijelentésekben valami közös és valami érdekes.
A legtöbben, ha meghalljk a „harcművészet” szót, azt várják, hogy valamiféle harcot lássanak. Az emberek verjék egymást össze, recsegjenek a csontok, folyjon a vér, ütés-rúgás, lábsöprés, nyögések és a végén valaki a földön marad, akit úgy szednek össze kiskanállal. Vagyis, valaki mindenképpen „vesztes”, valaki pedig „győztes”, aki „jobb”. Az élet azt tanítja sokaknak (főleg Magyarországon, khm), hogy az erősebb kutya baszik, azaz aki erősebb, annak igaza van és leverheti a gyengébbet. Az akciófilmek azt sugározzák: minden harc akrobatikus, az ellenfelek ugró-pörgő-körbeforduló rúgásokkal végzik ki egymást (bár a jófiú még ebből is feláll).
Ugyanakkor, ha megnézel két aikido-gyakorlót edzeni egymással, ennek nyoma sincs. Mégis, az aikido harcművészet, ami bizonyos helyzetekben hatékony önvédelemként is bevethető, ennek ellenére nyoma sincs a vérfröccsenős pörgőrúgásos verekedős jeleneteknek. Egy-egy edzés kívülről nézve, azoknak a szempontjából, akik még sosem láttak aikidót, vagy nem érdekli őket, akár még unalmas is lehet. Hisz mindig feláll az, akit odavágtak a földhöz és mindig újra támad. Semmi baja sincs, sőt, láthatóan élvezi, hogy együtt mozoghat azzal, aki eldobta.
Az aikido alapötlete egy olyna embertől származik, aki évtizedekig tanult különböző harcművészeteket, részt vett a háborúban, sőt, látott két világháborút, végignézte a két atombomba felrobbanását. Megértette, hogy az emberiségnek nincs szüksége újabb és újabb módszerekre, hogy magát és a környezetét pusztítsa. Nincs szükség újabb és újabb módszerekre, hogy kifejezzük a dominanciánkat a másik felett. Megcsömörölve a háborútól, az érdeklődése pont az ellenkező irányba fordult és megalkotott egy olyan harcművészetet, aminek a célja
„nem önvédelem, hanem az emberiség megbékítése”.
Ez persze filozófikusnak és idealistának hangzik, de van egy fntos üzenete: mi, emberek, rengeteg gondot okozunk. Saját magunknak, elsősorban. A környezetünket kizsákmányoljuk, egymást szenvedésre kárhoztatjuk, háborúzunk. Tudjuk, hogyan kell csinálni, anélkül, hogy különösebben meg kellene tanítani rá bárkit is. (A gyerekeket is inkább arra kell emlékeztetni, hogy hogyan ne bántsák egymást.) Sokkal egyszerűbb bántani, mint békét és harmóniát teremteni. Megütni valakit sokkal egyszerűbb, mint elkerülni vele a konfliktust. Fájdalmat okozni bárki tud.
Ugyanakkor együttműködni a másikkal már nem is olyan egyszerű. Még az aikidósok között sem egyszerű az együttműködést megtanulni. Kevesen képesek átérezni mások fájdalmát, másokon segíteni. Az ilyen embereket, akik maguk körül békét teremtenek, másokat gyógyítanak, az emberiség a humánusabb időkben hősként ünnepli és tiszteli.
Együttműködni és kiegyensúlyozott kapcsolatot teremteni a környezetünkkel, lássuk be, nehéz; ugyanúgy a magánéletben, mint a munkahelyünkön.
Hogy hogyan boldogulunk a „nehéz” esetekkel, az külön művészet, nemde?
Minden, ami nehéz és minden, amit meg akarunk tanulni – hogy hogyan bánjunk másokkal, magunkkal -, nos, azt gyakorolni kell. A jogosítvány megszerzéséhez sem egy Forma-1-es versenyautóba szíjjazzák be az embereket, hiszen egyből a falnak mennének vele, vagy el se mernének indulni. Először egy körbehatárolt rutinpályán indulnak el a tanuló vezetők – vagyis egy olyna környezetben, ahol a kockázatokat a minimálisra csökkenetették az oktatók. Egy olyan helyen, ahol megtanulhatja mindenki az alapvető mozdulatokat és megértheti, hogyan működik az autó. Így az ember hamar önbizalmat és tapasztaltot szerez és képes lesz a feladatot nehezebb környezetben – pl. a forgalomban – végrehajtani.
Ugyanez a helyzet az aikidóval is. Az első lépések a legnehezebbek (pl. elmenni az edzésre, pláne az első edzésre!), így ilyenkor van a legnagyobb szükség arra, hogy egymást segítsük. A feladatok sosem lesznek könnyebbek az aikidóban, viszont a gyakorlók egyre jobbak, erősebbek és okosabbak lesznek a gyakorlástól.
Az aikido talán az egyetlen harcművészet, ahol végletekeig begyakoroljuk a támadó és a védekező szerepét is. Nem csak a hatékony ütésekről és a dobásokból való biztonságos kigurulásokról van szó: megpróbáljuk megtalálni a támadó szerepében is azokat az alapelveket, amika védekezőre vonatkoznak. Hogy meglássuk az érme mindkét oldalát. Hogy bele tudjunk helyezkedni a másik szerepébe, szemszögébe. Hogy lássuk magunkat a másikban. Olyan dolgokat tanulunk, mint empátia, kommunikáció, konfliktus-kezelés. És, ha egy másik szempontból nézzük: jó testtartás, biztonságos távolság, irányok és kapcsolódás a másikhoz.
Mindezt az aikido technikái mutatják meg, amiket eszközökként használunk. Ezek a technikák tárják fel a konfliktusok belső szabályait. És mindez ahhoz vezet, hogy jobban megértsük, megismerjük saját magunkat és a partnerünket (mert az aikidóban „partnerek” vannak, nem „ellenségek”, vagy „ellenfelek”).
Az aikido arra tanít bennünket, hogy oldjuk meg a konfliktust közösen, a kommunikáció és az empátia segítségével.
Így olyan megoldásokat találhatunk, amelyek mindkét félnek kielégítőek. Az üzleti nyelvben (és a pszcihológusok is) ezt „win-win szituációnak” hívják.
Visszatérve arra, miért is néz ki az aikido pont úgy, ahogy kinéz: táncnak, furának, nem igazán valódinak? Mert úgy tűnhet, hogy a két partner megkönnyíti egymás dolgát.
A jó aikido a konfliktusmegoldás komplex és legjobb verziója.
Megmutatja, hogy a partnerek megismerték a konfliktus természetét, megértették, hogy nincs szükségük rá és azon dolgoznak, hogy megoldják. A jó aikido bemutatja, mi történik, ha a konfliktust úgy oldják meg a felek, hogy abból mindenki győztesen – sérülés nélkül – kerüljön ki. Ráadásul az ilyen konfliktushelyzet magában horodozza a növekedés lehetőségét: hogy mindkét fél tanul belőle és fejlődik tőle. Egyedül és párban is.
Az aikido egy harcművészet. Harc, mert a konfliktusokat használja eszközként. Művszet, mert a legjobb, legszebb, legtisztább megoldásra törekszik. Ha jól csinálják, gyönyörű. De meg kell értenünk – mint a fenti leírásból látható – a mélyebb mondanivalóját, nem csak a külsőségeit. A „formáját”, ahogy mi hívjuk. Ugyanakkor mindezek miatt az aikidót megtanulni lassú, hosszú folyamat – mégis, nagyon is megéri. Minden edzés a gyakorlók testi-lelki egészségét szolgálja; a konfliktusok lezárultával nem kimerültnek és kiüresedettnek fogod magad érezni, hanem feltöltöttnek és energiával telinek. Optimistának. Boldognak, ha úgy tetszik.
Gyere el egy edzésünkre és próbáld ki ingyen!