A vírus miatt a legtöbb dojo az online térbe költözött. (Kivéve persze azokat, ahol – jó magyar szokás szerint – akik kijátsszák a járványügyi szabályokat.) De mi lesz az aikidóval, ha “felszabadulunk” és újra lehet majd gyakorolni? Merre tart az aikido?

Nemrég egy francia-olasz Iwama Ryu-oktató, Matthieu Jeandel jelentetett meg egy írást arról, hogy mi történik már kérem, az aikido elvesztette a vonzerejét. Matthieu négy okot sorol fel:

  1. A technikák nem hatékonyak;
  2. A harci aspektus elveszett;
  3. A fizikai része elveszett a gyakorlásnak;
  4. Az oktatók pedagógiai képességei gyengék.

Mindjárt az elején le kell szögezünk, hogy tényleg létezik egy ilyen jelenség: az aikidósok egyre inkább a technikára koncentrálva egyre specializáltabb mozgásformát kerestek a használhatóság, az életszerűség és a kondíció rovására. És igen, ez a szakma is hígul. Kevesen vannak, akik igazán jó mesterek, hitelesek és képesek fejlődni. A jó hír az, hogy akinek van hozzá orra, könnyen kiszagolja a hiteles mestereket – és ez a jelenség korszaktól független. Matthieu írása, amilyen hosszú, annyira negatív. Pedig a helyzet, amit leír, korszaktól független. Hiteltelen mesterek, rossz klubok mindig is voltak és mindig is lesznek.

A másik fontos dolog: francia mester kiváló (és nagyon hosszú) írása kihagy egy csomó más, komolyabb okot az aikido népszerűségének csökkenésére. Az aikido legutóbbi csúcsa (a 80-as, 90-es évek) óta eltelt negyven-ötven év, felnőtt egy pár generáció és

az új generációknak már nem feltétlenül kell ugyanaz.

Ebben látjuk mi az igazán komoly okot.

Az akciófilmek erőszakosabbak lettek, a főhősökre egyre kevésbé hat a fizika és persze a trend se fordult meg: mindent azonnal akarunk. Hogy valaki hat-hét évet eddzen egy fekete övért, közben ne akasszanak millió medált a nyakába – nos, ahhoz szellemi érettség, kitartás és türelem szükségeltetik. Meg a belátás, hogy mindezek az érmek és övek csak külsődleges dolgok, ami igazán fontos, az belül történik közben. (Mellékszál: Steven Seagal amennyit hozzátett az aikido népszerűségéhez negyven évvel ezelőtt, most annyit el is vesz belőle. Egy elhízott, parókás, Putyinnal haverkodó, nőkkel erőszakoskodó fickó nem teszi az aikidót túl vonzóvá, lássuk be.) Mindezeken a problémákon felül még betört a járvány is, minden fitneszterem bezárt, minden harcművészeti dojo bezárt (kivéve az ügyeseket, akik tovább gyakorolnak sunyiban), ez pedig még egy lapáttal rátett erre az egészre.

Christian Tissier aikido-bemutatója 1994-ből

Merre tart az aikido? – teszi fel a kérdést mindenki, akit kicsit is érdekel a harcművészetek sorsa. 

Christian Tissier legutóbbi interjújában abban látta a megoldást, hogy fiatal, hiteles oktatóknak kell átadni a stafétát. A dojójában nyomják is őket rendesen. Ez a fiatalítós álláspont, ami felé húzunk mi is.

Matthieu Jeandel és sokan mások azt javasolják: nyúljunk vissza a múltba és állítsuk helyre a régi típusú gyakorlással az aikido renoméját. Az ortodox álláspont szerint nem szabad „felvizezni” az aikidót mindenféle mással, maradjunk a kaptafánál, és térjünk vissza a gyökerekhez. Ebben a véleményben is van valami. Tegyünk ehhez hozzá pár dolgot!

  1. Nagyon sok oktatóm, mesterem már ezt megtette (azaz hű marad a saját mesteréhez, vonalához); amikor aikidóznak, én látom bennük az elmúlt 100 év mestereinek mozgását és hallom a mondataikat a szájukból;
  2. Mindig fel kell tennem a kérdést: melyik aikidóhoz térjünk vissza? Hiszen O-senseinek is volt legalább két-három korszaka, amikor másképp gondolkodott, másképp mozgott, másképp magyarázott… aztán ott van a fia, unokája, akik megint kicsit másképp csinálták. A világ fejlődik, az emberek változnak. Persze, nem kell befogadni mindent mindenhonnan, nem kell leverni az aikidót mindennel, ez igaz. De a régi korok videóból való másolása nem eredményez igazi aikidót. Az igazi aikidót a folyamatos keresgélés teszi igazivá: a művelői maguk is azt kutatják folyamatosan, hogyan lehetnének jobbak. Nem félek attól, hogy emiatt eleresztenénk a hagyományainkat, vagy felhígulna az aikido, inkább csak gazdagodik.

(És egy jótanács: ha valaki azzal reklámozza magát, hogy „ez O-sensei eredeti aikidója”, meg „O-sensei így gondolta, hogy ezt így meg úgy kell csinálni”, no, attól meneküljön az ember nagyon gyorsan. Fogalmunk se lehet, hogy O-sensei hogy gondolta. Videók és beszámolók maradtak fel róla. Az utolsó tanítványai még élnek, akik tudnának mesélni róla, de ők is kisfiúk voltak, amikor találkoztak vele pár percre. Így ebből hosszú távú pedagógiát, mozgást, vagy harcművészeti ismereteket szerezni, felépíteni, azt másolni – nos, az igen furcsa dolgokat eredményez.)  

aikido women

Szóval: merre tovább aikido?

  1. Mindegyik mesteremtől azt tanultam, hogy aikido egy van, viszont annyi megközelítés, ahány ember. És hogy az aikido egyszerű. Csak mi bonyolítjuk. Aggódni, hepciáskodni felesleges.
  2. A jó harcos alkalmazkodik. Darwinhoz kötik a mondást, hogy “Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” Az aikido úgy fog túlélni és virágozni, ha fogékony marad a változásokra. Ha a világnak gyorsabb tanulási folyamat kell, vagy más oktatási módszer, azt mi meg fogjuk találni. A sikeres aikido-klubok itt Európában már megtalálták. Ha online kell edzést tartani, megtesszük azt is.
  3. Aikidóra mindig szükség lesz, mert egyedi és különleges. Az aikidót a filozófiája, a mögöttes tartalma különbözteti meg a többi harcművészettől. Olyan spirituális tartalmat, értékeket közvetít, amelyekre mindig szükség van. Kombinálja mindezt csodálatos pedagógiával és fantasztikusan szép mozgással. Harmónia magunkkal és másokkal, belső béke, lelki fejlődés, edzettség, mozgáskultúra, érzékelés, kommunikáció és konfliktus sehol máshol nem található meg, nem beszélve arról, hogy a fejlődés végtelen. Sosem áll meg.  
  4. Amikor aikidóról beszélünk, mindezek miatt, sosem azt a kérdést tesszük fel, hogy jó-e az aikido a karate ellen, vagy boksz ellen. A válasz mindig nemleges lesz. Az aikido csak a saját szabályrendszerében működik (ahogy a karate és a boksz is, egyébként). Az aikidóban (és a budóban is, egyébként, stílustól függetlenül) mindig az a fő kérdés: mit tehetek én magamért egy konfliktusos szituációban? Emiatt az aikido sokkal hatékonyabb lehet önvédelemben, mert nem akar mindenkit agyonvágni (aztán mehetsz a börtönbe). Egyébként, aki hatékony önvédelmet szeretne, vegyen magának lőfegyvert és tanuljon meg lőni vele. Vagy fogadjon testőröket. A nyolcdanos kravmaga-önvédelemoktató-ketrecharcos-világbajnokot is megállítja a golyó, meg három-négy ellenfél. Az egy hétvége alatt megszerezhető önvédelmi ismeretek pedig pontosan annyit is érnek. A többi meg a marketing: aki látványosan nyomja az önvédelmi tanfolyamokat, tulajdonképpen a saját harcművészeti tudását adja át, jól megmarketingelve. (Szerencsésebb esetben, mert rosszabb esetben két Youtube-videó alapján mókol valamit.)

Hogy az aikido megmarad-e, annak alapján tehát nem kell aggódnunk. Lehet, hogy csak egyszerűen egy korszak végén vagyunk, amikor a több száz fős szemináriumok és a több száz fős aikido-kluboknak búcsút mondhatunk és visszatérhetünk a személyes, kiscsoportos oktatáshoz. De mindez csak a javára válik ennek a harcművészetnek, hiszen csak a jó minőségű oktatók maradnak meg, akiktől igazán érdemes tanulni.

X