Miért ne (csak) aikidózni menj edzőtáborba?

Miért ne (csak) aikidózni menj edzőtáborba?

egy edzőtábor margójára

– Hát minek mennék aikido edzőtáborba, ha nem azért, hogy aikidózzak? He? Vagy még inkább: hö…?
– Ha engem kérdezel…
– Miért, nem vetted észre hogy épp téged kérdezlek?!
– De, nem kell mindjárt leszorítani… Szóval, ha engem kérdezel, korrekt döntés azért menni egy ötnapos edzőtáborba, különösen a Balatonhoz, hogy aikidót gyakorolj. Én például meglehetősen előre tettem a motivációs skálán, szóval nem rossz – figyi ezt a szót – preszuppozíció, ha azt mondod magadnak, azért mész, hogy aikidózz.
– Mi másért lehetne még? No persze, ott a Balaton, meg te is behúzod a jó öreg haverok-buli-sör szentháromságot, esténként rá is gyónsz a félliteresek szesszentésére – ééérted, én is tudok szóvicceket –, meg lehet kicsit közelben kirándulgatni, ez-az, de hát edzőtáborba azért mész, hogy eddz. Nemdeugye? Sőtmisőt: ott van az edződ, edz ő is, itt jöhet a hahaha… szóval ééérted…
– Persze, és köszönöm, nem tesóztál le hozzá.
– Sose tenném, tesó.
– De most tényleg így akarod ezt folytatni?
– Isten… izé, a szakrális kamiza őrizzen meg tőle…!
– Akkor abbahagyhatjuk? Megmutassam, mire gondolok?
– Mutasd. Ha nem sok neked együtt a gondolkodással, kacc…

Először meglátni, hogyan használja egész testét az azóta az ötödik ikszét megkezdő, 6. danos aikido mester egy edzőtáborban, olyan, mint Umberto Eco (egyik? másik?) regényfőhősének „ekkor”-élménye a Foucault-inga elején: nem tudni, hogy életre szól-e, de hogy ismétlődő, az könnyen sejthető. Az „ekkor láttam meg” időtapasztalása, az értelmezési origó, a jövőben a múlt megszólításával kijelöltté tett, minden edzőtáborok hermeneutikai viszonypontja lehet, ha nem is épp most regényfőhősnek, de szalajtott aikidókának, tanoncnak, deshi-nek (ha valakinek ez tetszik) akár. Egyszerű intellektuális erőfeszítéssel belátható: az ebből elindított értelmezési hurok, az önmagába csavarodó megértési spirál, amit egyes pontjain az aikidókát újabb és újabb felismerésekhez juttatja, nyári edzőtáborról nyári edzőtáborra mélyül. Miközben formalizáltságával, „ötnapjával”, Balatonjával, vizével, vigalommal, aggodalommal, mosolyával, néha-vizsgáival, arcaival, szagaival, ugyanaz minden – csak a spirál mélyül, kinek meg-megszakadva, kinek folyamatosan. Szakmailag keletkezik többlet. Lebomlik egy-egy korlát, új megvilágítást kap egy technika, mást látsz mint az otthoni dojoban, tetszetősebb vagy épp nehézkesebb megoldást, ahogy nézed a 6. danos oktatót (úgy csinálni pont, pont nem tudod). Az mondják, erősödik az izmok emlékezete is, bár ilyen, mármint muszkli-memória: sajnos nincs. Még ha ez ki is ábrándító. Többnek lenni egy nyári – különösen egy balatoni – edzőtábor után aikidóban azt jelenti, hogy…. hogy farizeuskodás az, ha valaki a lehetséges olvastok közül, a többszólamúságból, egyet erőtől duzzadva emelne diadalra. A jobb sankyot. A hibátlanhoz közeli fegyveres katát. A belátások újszerű(bbnek ható) összerendezését. Ezek hozadékok, és a te aikidód lehet tőle több. Valóban. Szakmailag.

            Kérdés, hol vagy te, a te aikidódban?

            Amikor rákeresel a Googleban – nagyjából akkor, mikor a következő mondatot is elolvasod – az „aikido everyday life” szóösszetételre, akkor – ekkor – ott lesz több könyv, blogbejegyzés, miegymás. Praktikusság, okosság, az aikido mint a kiegyensúlyozott életvitel eszköze. Mind-mind beleérzés abba, hogy az alapító valószínűleg tényleg komolyan gondolta az univerzummal, a végtelennel való végső összekapcsolódást, és a szeretet harcművészetét egyben a megbocsátás és az elengedés („ha földet ér a kéz, mae ukemi előre”) budójává is avatta. Önmagán, túlmutató szándékkal. S a könyvek, mit a találó megtalál neked: mint talmudi gesztusok, az élettel összeegyeztetésre szánt kommentárok és magyarázatok, a feszítés nélküli aikidóról. Egy balatoni edzőtáborból magaddal hozod azt, amit szakmának hívunk. És tapasztalatot szerezhetsz arra, amiről talán csak ezekben a könyvekben olvasnál. Mindennapok aikidójáról egy nyári edzőtáborban. Paradox lenne? Aligha!

            A minden évben öt nap, a kis rítusokkal (“hórukk, ez itt a tatami dori fogás!”), a szakrális téridőben tett beavatásokkal („ó, tényleg, együtt vizsgáztunk abban a nyári táborban!”), a más állapot hívásával (akár csak egy esti mulatozás), és még sorolhatnám, ez mind együtt az, amitől – ha figyelsz – megtalálhatod magadat a te aikidódban. Ott, ahová az alapító tulajdonképpen szánta. Vagyis nem, vagy nem elsősorban a tatamin, hanem minden máshol.

            Abban, hogyan keresed meg magad évről évre ugyanabban a formában. A faházakban (emlékszel, ugye, a keret adott). A mással való kapcsolatodban. Ugyanazokban a – nem, nem ismerős, mindössze nem teljesen idegen – arcokban. A köszöntésben és a búcsúban. A saját attitűdödben. A gesztusaiban. A mindig hasonlóban, de mégis spirál módjára mélyülően. Abban, kihez mész oda meghajolni, és kinek kerülöd a tekintetét mikor aikidózol, és amin belül – edzőtábor, igen – technikát is kell csinálni. Kivel akarsz vagy nem akarsz kapcsolódni. Hogy magaddal vitted-e a gi-dben, kimelegedő testedtől fűtötten a megkülönböztetés, személyválogatás szándékát vagy a megbocsátás hiányát, mikor felléptél a tatamira, és hogy ebből mit ismersz el magadnak, és mit rejtesz el. Azt, hogy elkezded-e a mindennapok aikidóját abban az ünnepben, amiben öt napig vagy, s ha nem, képes maradtál-e ünnepként megélni ezt az együttlétet.

            Megtalálod-e ebben a saját „ekkor”-pillanatodat, eljutsz-e ebből kiindulva mindig újabb, de sosem teljes belátásokhoz?

            Ezt jelenti a látszólag paradox helyzet feloldása, ezt jelenti a tatamin kívüli aikido, amire épphogy nincs is alkalmasabb terep, mint nyári edzőtábor, napi négy óra tatamiidővel. Olvasatomban, teszem hozzá. Az aikido szent téridejébe beemelni a profánt úgy, hogy harsánysága öt balatoni napig, az edzőtábor idejéig, háttérbe kell hogy szoruljon, de másokkal való kapcsolódásodban szinte egalitárius módon jut(hat) érvényre. Méghozzá nem is akárhogy, hanem önreflexióval, de a kényszer nélkül. Ha egy mód van rá, örömmel. Hiszen nem ez lenne-e az aikido végső célja: utat találni egymás idegenségén, fenomenológiai másságán túl a közöshöz, a beleadott energiához, és mindezeken túl a végtelenhez, ahogy az alapító megírta? S található-e ennél jobb és alkalmasabb ethosz, mint egy nyári edzőtábor? Évről évre mérni, ugyanabban a formális keretben: hol tarthatok ebben? Még ha jön is mellé kyu, vagy dan: hol vagyok az aikidómban én, ha lelépek a tatamiról?

            Aikidózni menni egy nyári edzőtáborba (persze hogy nonszenszül hangzik, de lásd. eddigiek) semmivel sem kevesebb (naná, hogy morálisan sem!), mint hogy ez azt is jelenti, öt napos ünnep van arra, hogy megpróbáld megérteni (egyáltalán, igénynek lenni erre), hol vagy most a saját aikidódban. Nem stílusban, irányzatban, logikában, hanem jelentőségben, princípiumokban. Viszonyokban. A téged körülvevő megannyi más minőséggel (edzőtárssal, tábortárssal, itthonival, külhonival, mesterrel, tanítvánnyal, és minden egyébbel). Hiszen tudod: minden egyes edzőtáborral több lesz az aikidód. A progressziót saját magadhoz méred, nem ahhoz, akit oktatóként a tatamin látsz – tudod a házit, meg is csinálod. Kérdés, van-e igény annak belátására, hogy te hol leszel az aikidódban egy nyári edzőtábor után? S milyen lesz a te – könyveken túli – mindennapi aikidód?

– Körülbelül így tudnám összefoglalni. De inkább belül, mint körül. Érted?
– Nem. De azt értem, mit akarsz mindezzel.

http://zummaikido.hu

Az odikia törzs szertartásairól

Az odikia törzs szertartásairól

Elhamarkodott megállapítás az, hogy a kisközösségi, törzsi kultúrák mára letűnt formái az emberiség szerveződésének. Az, aki csak egyszer is járt olyan teremben – minél nagyobb városban tartózkodik valaki, annál nagyobb eséllyel találhat ilyen termet –, ahol a keleties hangzású „imatat” névvel illetett szőnyegek vannak lerakva, az pontosan tudja, hogy a modern tribalizmus nem merül ki holmi szombat esti szubkultúrákban, életmód-irányzatok laza szerveződéseiben, vagy, uram bocsá’, jól sikerült politikai marketing kitalálóinak elégedett pillantásaiban, ha látják, (egyszerűsített) üzenetük hogyan kovácsolja egy táborba egy nagy és sokszínű társadalom egyes tagjait. Nem, aki járt már úgynevezett imatatos teremben, az megfigyelhette, hogy ott különböző embercsoportok hasonló helyzetben és hasonló helyen, számtalan módon viselkedhetnek. S ha egynél több alkalommal lehetett tanúja az ott megfordulók viselkedésének, valószínűleg az is feltűnt neki, hogy ezek a különböző, valami módon mind a titokzatos imatathoz kötődő emberek egymásról is valamilyen véleménnyel vannak – legalábbis számtalan vélelmet, hiedelmet osztanak a több csoportról, noha egyes, éles szemű megfigyelők azt állítják, valójában csak nagyon korlátozott ismerettel bírnak egymásról. Olyan formák, népecskék ezek, melyek még a törzsiség egyik per definitionem jellemzőjét is látványosan megjelenítik. Nevezetesen, a kötődést a teremhez, az abban lévő mágikus szőnyegekhez, mint valami ökológiai nichehez, különösen, ha az egyes törzsek azokat egymás utániságban, rituális ciklikussággal használják.

Egyes kutatók azt mondják, ezek az egymástól igen különböző törzsek szinte mindegyike valamilyen klánszerveződésnek is a tagja, de ezek strukturális leírásának teljessége még várat magára. A korai megfigyelők feljegyzéseiből azonban tudni lehet, hogy a klánokba tömörülés megjelenik az odikia törzseknél is, azoknál az igen különös imatatos népeknél, amelyekről, illetve ezek tagjairól, rövid expozéként szól ez az írás. Az odikia törzsek tagjairól való ismereteink száma és minősége rendkívül ellentmondásos. Egyrészt nagyon sok mindennel nem vagyunk tisztában velük kapcsolatban, a szerzett ismereteink nagy része nem objektív, diszciplináris igénnyel végzett megfigyelés, hanem odikiák kinyilatkoztatása révén áll rendelkezésre. Ugyanakkor az odikiák nagyon szívesen beszélnek magukról és különös szokásaikról, ami némileg megkülönbözteti őket a imatatos termek többi törzsi szerveződésétől. Többségük nyíltan oszt meg információkat hovatartozásáról, és türelmes a velük szembeni előítéletekkel, félreértésekkel kapcsolatban – mely egyébként más törzsek részéről is megnyilvánul irányukba. Ez a furcsa, de álláspontunk szerint nem feloldhatatlan paradoxon teszi az odikiákat rendkívül érdekessé.Aikido edzőtábor Balatonkenese Stéphane Goffin

Fehér, és csak kevés fekete

Először is, ott van mindjárt a már emlegetett imatat kérdése. Ennek a furcsa, titokzatos szőnyegfélének a termeket látogató törzsek közül talán az odikiák tulajdonítanak a legnagyobb, már-már varázslatos képességet. Ehhez tudni kell, hogy imatatból az odikiák többfélét különítenek el, és a megfigyelt összes törzs közül, számukra a legfontosabb, hogy az adott teremben milyen áll rendelkezésre rendszeres szertartásaikhoz. Hitük szerint ugyanis az imatat szőnyegek vastagabb változatai megvédik őket a komoly sérülésektől, amiket szertartásaik során akkor szerezhetnek, amikor egyikük odahajigálja a másikat a földre. Különösen az odikia törzsek fiatal tagjai vannak a veszélynek kitéve, akik még nem rendelkeznek azokkal a harci jártasságokkal, amelyekkel el tudnák hárítani a sérülést, amikor őket dobják oda. A fiatal odikiák többsége – főleg akik még nem estek túl külön beavatási szertartásokon – ilyen imataton szeret gyakorolni, de a törzs prominens tagjaitól is nem egyszer hallani, hogy ha a szertartások során rájuk kerül a sor, esni csak oduj imatatokon esnek szívesen.

Ha pedig prominens tagok: az odikia törzsek sokfélék lehetnek, de szertartásaik általában mindig ugyanolyan rendben zajlanak le, és minden teremben könnyű megkülönböztetni, kik számítanak már a törzs tapasztaltabb, jártasabb harcosainak, és kik azok, akik még csak tanulják a rituális-liturgikus rendet. Az odikiák nagyon szeretik a fehér színt, sőt, néhány kivételtől eltekintve, harcosaik vagy teljesen fehérbe, vagy fekete és fehér színbe öltöznek. Utóbbi színekbe csak a már bizonyított harcosok öltözhetnek, olyanok, akik már képesek maguk is segíteni a fiatalabb harcosokat a fejlődésben. Érdekes, hogy a férfiak és a nők ugyanúgy öltöznek, ruháik szabásában alig van eltérés, és a rangidős harcosok mindegyike szoknyaszerű nadrágot hord, legyen az akár nő, akár férfi. A odikia törzseken belül a rangidősök általában nagy tiszteletnek örvendenek, és az imatatos szertartások alkalmával, a törzsi hit szerint, áldást és szerencsét hoz a fiatal harcosoknak, ha az adott rítust a szertartáson belül, valamelyik rangidős harcossal közösen mutatják be. A kevés szín használatával az odikiák meggyőződésük szerint a technikai jártasság és a harci rítusok végrehajtásának gyorsasága mellett is, inkább a törzs tagjai közötti egyenrangúságot, partnerséget fejezik ki.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a rangidős harcosok között is nagy különbség lehet, fokozatban és harci tapasztalatban is. Érdekes, hogy ezt öltözékükkel nem jelölik. Ahhoz, hogy egy kívülálló vagy egy fiatal harcos megtudja, kivel, mennyire tapasztalt harcossal mutat be éppen közös rítust, meg kell hogy kérdezze tőle – noha a hangos beszéd az odikia törzsben a szertartások során megtűrt, de nem kívánt elemnek számít. Még inkább figyelemre méltó az, hogy a törzs vezetőjének sincs különb ruhája a legavatottabb, vagy épp jobb kezének, helyettesének számító harcosánál. Az odikiák ennyiben is elütnek a többi imatatos törzstől.

Furcsa hit hálójában

Az odikiák igen sajátos spiritualitással rendelkeznek. Szertartásaikat rendre úgy folytatják le, hogy abban csak alkalmanként van jelen a kozmosszal való összekapcsolódás ígérete, de tetteikről mégis úgy beszélnek, mint ami egy magasabb lényegiségnek a testhasználatban való kimunkálása. Éppen ezért, vizsgálódásunknak ezen a pontján ajánljuk, hogy a későbbiekben mítoszkutatók és vallásetnológusok bevonásával próbáljuk megérteni az odikia világképben rejlő metafizikai sajátosságokat.

Egy odikiát ugyanis soha nem lehet zavarba hozni a szertartásaik mögött húzódó transzcendencia és az imatatokon megnyilvánuló, harcias testrítusok közötti, első pillantásra ellentmondásnak tűnő feszültségre való rákérdezéssel. Az odikiák azt mondják, amit a termekben látni, azok tulajdonképpen rítusok sokaságai, szinte végtelen gazdagságú szimbólumkészlettel és azok variációival, melyekkel harci helyzetekre készülnek, és amelyekről úgy tartják, komoly sérüléseket tudnának okozni azzal egymásnak, ha nem pusztán rituális előadásmódban gyakorolnák azokat. De az odikiák azt is mondják, ezzel ők tulajdonképpen testiekben és személyiségükben is fejlődni akarnak, sőt, a rítusoknak és az egész szertartásnak az a szerepe, hogy a másik, a partner is fejlődjön abban. Némelyik odikia azt is hozzáteszi, hogy számukra a béke mindennél előrébb való. Általában ilyenkor kétkedő pillantásokat kapnak, mire válaszként roppant türelmesen magyarázzák azt, hogy a ritualizált harci gyakorlatok és a világegyetemmel való egyesülés és harmónia nem áll távol egymástól, sőt. Törzsük legendás alapítója, I’esneso, nemcsak a rituális formulákat dolgozta ki, hanem gondolatait pergamenre vetve, hosszas értekezéseket hagyott hátra az odikiákra arról, hogyan szolgálhatják a harci gyakorlatok egymás fejlődését és a békés egymás mellett élést. Ez nagyon sok odikia számára identitásképző elem, különösen akkor, amikor a hit bensővé válik. Ugyanakkor mindezt néhányan kétkedve fogadják, sőt, egyes kutatók szerint, más imatatos törzsek szerint az odikiák rituális gyakorlatai nem is igazán harci gyakorlatok. Mire ők válaszként a testhasználat fontosságáról beszélnek, és arról, hogy harci helyzetekben a lényegi elem a távolságon és az időzítésen, és nem elsősorban a testi erőn van. Így érthető, ha rítusaikban is inkább ezeket gyakorolják.

Tény az is, hogy bár az odikiákat befogadónak tartják – ahogy ők magukat is -, sokan nem tudnak csatlakozni semelyik törzsükhöz, mert túl bonyolultnak tartják a ritualizált harci formákat, vagy nem hisznek azok hatékonyságában. Vannak, akik számára sosem világosodik meg annak az odikia tanításnak az értelme, miszerint az imataton látható mozgássorok nem önvédelmi, és nem is feltétlen támadó célokat szolgálnak, hanem a világegyetemmel összeköttetésben lévő térnek és benne a testeknek olyan uralását, ami megkülönbözteti rituáléikat más törzsek direktebb harci táncaitól.

Hétköznapok a törzs szertartásain

Az odikiák egyébként ettől függetlenül kevés szabályt állítanak fel maguknak. Minden termükben van egy szentély, ahol a rituális gyakorlataikhoz szükséges, veszélytelenített fegyvereket tárolják. Az odikiák és különösen a törzsfőnök jóindulatát mutatja, hogy a fegyvereket rituális kellékként rendelkezésre bocsátja akár a legfiatalabb harcosoknak is a szertartások idejére. Más, kísérő rítusuk egyébként kevés van, azok viszont annál furcsábbak. Az egyik ilyen például, hogy a rituális fegyvereket nem szabad átlépni (ez hitük szerint megsérti a fegyver lelkét), a másik pedig az imatat szőnyeg tisztán tartása. Az odikiák minden szertartás előtt különös, zöld színű folyadékot öntenek egy vödör vízhez. A zöld színű folyadékról úgy tartják, képes megfékezni azokat az ártó betegségeket, melyeket más törzsek saját rituáléik végzése során az imatatokon hagyhatnak. Ezzel a keverékkel aztán, szigorúan egyenes vonalon haladva, lényegében felmosnak az imatatokon. Hasonlóképp fontos a szertartások elején az üdvözlés, majd a végén a köszöntés. Ilyenkor a törzsfőnök először meghajol a nép mitikus ősatyja, I’esneso arcképe előtt – mintegy bálványként –, majd köszönti a törzs tagjait, azok pedig őt. Ugyanez a formula ismétlődik a szertartás végén. Mindez azt mutatja, hogy az odikia gondolkodást erősen áthatja a mágikus hit, mely viszont nem elmaradottságot jelez – mint gondolhatnák sokan –, hanem a spiritualizmusnak azt a formáját, mely képes szervezni a szertartások menetrendjét, gyakorlati lefolytatását.

Az üdvözlés és az elköszönés között a harci rítusgyakorlatokat mindig a törzsfőnök mutatja be az odikiáknak, ám abban nemcsak rangidős, fekete szoknyát viselő tanítványai, hanem iránymutatása alapján, a fiatalabb harcosok is segítségére vannak. Ezekre itt viszont nem térünk ki, mivel ismertetésük, jelentőségük, az odikiák részéről tulajdonított értelmük külön írás tárgyát képezheti.

Az odikiák emellett barátságos, közvetlen nép, törzseik többsége befogadó, sőt, egyes jelzések szerint a kötelező és gyakori szertartásokon kívül, a tagok többsége igen gyakori összejáró, és ezen alkalmakkor még a máskor egymást dobálók, a közös italfogyasztást sem vetik meg. Rítusaikról ezen alkalmakkor sem feledkeznek meg, gyakran idézik, értelmezik közösen legendás ősük vagy épp a kortárs tanítók tanításait (ezek mindegyikére jellemző, hogy tudásának alapját az ősatyától vagy annak közvetlen tanítványától származtatja), sőt, újra és újra elemző, aktualizáló magyarázatokat fűznek azokhoz. A talmudizáció célja az, hogy megtalálják harci rítusaik rendszerének helyét a mai, modern világban, és megóvják a más, idegen törzsek részéről időnként fellángoló, kritikus hangok formájában megnyilvánuló támadásoktól. Az odikiák többsége egyébként nagyon szereti harci gyakorlataikat folytatni, és arról számolnak be, testhasználatuk fejlődik, önvédelmi képességeik pedig nőnek közben, miközben javul az állóképességük is. Mágikus hiedelmeik szemmel láthatóan nem tehertételt, hanem egyfajta sajátos felszabadulást biztosítanak számukra, megerősítve meggyőződésüket: harcot és művészetet tanulnak egyszerre – vagy a harc művészi szintjét? – az imatatos szertartásaikon.

Gyere, ismerd meg az odikiákat közelebbről!

http:/zummaikido.hu

A Zumm Aikido 2018-as nyári edzésrendje

A Zumm Aikido 2018-as nyári edzésrendje

Beköszöntött a nyár, kezdődnek a szabadságolások és sokaknak ezzel a nyaralószezon. A Zumm Aikido természetesen ezzel nem zár be, nyári edzésrendünkkel alkalmazkodunk a szezonális körülményekhez. Hívunk, biztatunk és várunk nyáron is – döntsük meg együtt a tavalyi részvételi rekordot, amikor a legnagyobb kánikulában is, közel húszan gyakoroltunk a dojoban!

Edzésrend júniusban:

Június hónapban nincs változás. Azaz a hó végéig a megszokott edzésrendben várunk a Kálvin tér – Fővám tér vonzáskörzetében lévő központi dojonkban.

Ne felejtsd el, hogy június 30-án különleges, évadzáró edzőtábort tartunk. Erre az aikidóval éppen csak most barátkozókat éppúgy várjuk, mint a haladókat! Keresd a Facebook-eseményünket a részletekért!

Edzésrend júliusban és augusztusban (érvényes: július 2-tól):

A középső nyári hónapban, az alábbiak szerint, kismértékben módosulnak az edzésidőpontok (a helyszín változatlan, IX. kerület Gönczy Pál utca 2., közel a Fővám térhez és a Kálvin térhez).

Íme, kérünk, ezek figyelembe vételével szervezd hétköznapjaidat.

Hétfő: 19h – 20.30h pusztakezes edzés (kezdő/haladó)

Szerda: 19h – 20.30h pusztakezes edzés (kezdő/haladó)

Péntek: 18h – 19.30h pusztakezes edzés (kezdő/haladó) – igény szerint fegyveres edzéssel

Augusztus 8-12. között megrendezzük a hagyományos balatoni nyári táborunkat, Stéphane Goffin (6. dan aikikai) vezetésével! Aikido, Balaton, jó hangulat, régi és új barátok, mindez a szezon közepén, nevetségesen alacsony áron. Ide kattintva mindent megtudhatsz honlapunkról, vagy a Facebook-eseménynél!

Várunk Téged! Találkozzunk a nyári hónapokban is!

Miért megyek el a Megvilágosodás Helyének napjára?

Miért megyek el a Megvilágosodás Helyének napjára?

„道場”
/a japán edzőterem, azaz a dojo vagy dódzsó kandzsija/

„Dojo lehet mindaz a hely, ahol budot oktatnak”
/ismeretlen/

Április 30-a jelentős nap lesz a Zumm Aikido Egyesület és Dojo életében. A második alkalommal rendezzük meg a Dojo Napját, azt a napot, amelyet mi szervezünk, alakítunk, valósítunk meg, magunknak, régieknek és újaknak, a Kálvin térhez közeli edzőteremnek, a mi dojonknak, és az aikido iránt érdeklődőknek. Sűrű, tartalmas, izgalmas, sokszínű nap lesz, a cseresznyefa-virágzáson kicsit túl, a nyári forróság városra telepedésén kicsit innen.

Edzeni fogunk, csatakosat, s lesz műhelymunka is, kinek-kinek melyik technikával van nehézsége vagy épp öröme, mit csinálna szívesen, ó igen, a sankyo, hova is húzom vagy emelem az uke alkarját mikor megvan a fogás? S az újak, a dojoban legfiatalabbak, vajon eljutni-e velük egy kokyhu nage-ig vagy aihanmi katatedori-ból ikkyo omote-ig? Porszívózás, portalanítás, szétszórt szemét kihordás, magunknak, én neked csinálom, te nekem, rend s tisztaság legyen a budo helyén, szenteld fel újra a tatamit azzal, hogy lerakod velem, hézag, törés ne legyen, s a dobás, az esés, biztonságosan történhessen…

Legyen ünnep!

A Dojo Napja nem takarításról és nem is csak egy újabb edzésről szól.

Megtanít az ünnepre, és az ünnep megélésére. A mi ünnepünkére.

A hely, az Út Követésének Helye – ez a dojo, és amit te és én együtt tenni fogunk, az annak tettekbe forduló tisztelete, magunkért és edzőtársainkért.

Dojo csak ott van, hol budo van. Már nem bentlakásos iskolákban, az uchideshi gyakorlási formájában. Hanem a hétköznapokban, és a hétköznapokban megéltté tett ünnepekben.

S hol budo van, ott ünnepnek időnként helye van. A magunk, a hely, és a kölcsönösség ünnepének. Az újak segítésének. A legújabbak tatamira hívásának. A nekik adott bátorító mosolyoknak. A figyelemnek, hogy kit hova gurítunk, kit hova dobunk. Kivel, milyen módon dolgozunk, teremtjük meg és tartjuk fenn a kontaktust.

A közös jelentéstulajdonítás és jelentésmegélés semmivel nem összetéveszthető eufóriájának, amazonasi esőerdők rejtett sámánnövényeinek tálakba morzsolt leveleiből merített eksztázisának.

A budo, az aikido és a dojo ünnepén.

A közösség magára találásának és önmagáért való önfeledésének napján.

Te választasz magadnak dolgot!

Én ezek miatt megyek el a Zumm Aikido Dojo Napjára. Mert részese és tevékeny alakítója szeretnék lenni valaminek, amit magunk hozunk létre és teremtünk újjá, és annak, amikor az újjáteremtés kitüntetett ünnepet kap.

Lehetne persze másként.

Energiát edzésidőn túli dobálózással levezetni, mást akarni, mást választani.

Másra szánni.

Azt amit épp most az ünnepnek készülünk adni.

Lehetne. De nem így lesz. Előtte állok a választásomnak, s nem pedig mögötte. Jelen vagyok, ott vagyok, és ott is akarok maradni döntésemben. Ahogy én vagyok jelen a pillanatban, a tökéletessé tett időben amikor ukémmal dolgozok, és amikor – ahogy O’Sensei mondta – egy szemvillanás alatt döntök életről és halálról.

Én az életet választom, az élet mellett, az ünnep mellett döntök. Ezért is megyek el a Dojo Napjára. Másra „szánni” sokkal egyszerűbb. Dönteni felelősen döntök. Az uke élete a kezemben van, és a megélt ünnep után azt szeretném, hogy közös gyakorlásunkban én is lehessek még az ő uke-ja…

Téged is várunk, helyed lesz ott!

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikidot? – 4. rész

Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikidot? – 4. rész

“Sajnálatos, hogy sok önvédelmet illetve harcművészetet tanuló, lebecsüli az aikidot, nem túlságosan hatékonynak látva azt, mivel a legtöbb irányzat iskoláiban nem realisztikus támadásokkal gyakorolnak. Ez hiba. Realisztikusabb támadásokkal, az aikido egyedülálló elvei és technikái az aikidot igen jól működővé tehetik.”
/http://www.functionalselfdefense.org/aikido//

„Ezt te nem értheted. Én egy nagy harcost keresek.
Ááá… A harc senkit nem tesz naggyá…”
/részlet Luke Skywalker és Yoda jedimester párbeszédéből/

Cikksorozatunkban a harcművészeti hatékonyság kérdésével foglalkoztunk. Az első részben az itt hatékonyság-parának hívott jelenséget vettük szemügyre, és amellett érveltünk, miért értelmetlen megpróbálni egységes mérőrendszert erőltetni a különféle harcművészetekre. A folytatásban gondolatkísérlet formájában terjesztettük ki ezeket az érveket, majd a harmadik részben az önvédelem kapcsán igyekeztünk másik oldalról is megvilágítani azokat.

A sorozat záró írásában pedig – illeszkedve az eddig kifejtett gondolatokhoz – megfogalmazunk egy lehetséges válaszkísérletet az aikido hatékonyságával kapcsolatos kérdésre!

Attitűd a dojon kívül is

Idén tavasszal távozott Stanley Pranin, aki több aikidos könyvet jegyzett szerzőként, emellett az Aikido Journal főszerkesztőjeként is tevékenykedett, és a nemzetközi aikidos élet egyik meghatározó karaktere volt. Több évtizedes aikidos múlttal a háta mögött, egyik cikkében ismertetett két olyan esetet, személyes tapasztalatot, amikor éles helyzetben kellett használnia aikidos tudását. (Az írás nemrég óta elérhetetlen az AJ weboldalán, reméljük, hamarosan újra felbukkan.)

A konkrét körülmények talán kevésbé érdekesek, sokkal fontosabb az, hogy az aikido mester hogyan használta tudását arra, hogy… nos, itt jön a csavar a történetekben. Nem arra, hogy – harci értelemben – megvédje magát. Nem is arra – elkanyarodva az aikido elvi megközelítéséhez –, hogy konfliktusokat oldjon meg. Hanem arra, hogy úgy alakítsa a helyzetet (ahogy a helyzet alakítása a dojoban a tori feladata, hogy előnyt kovácsoljon abból), hogy végül ne is kerüljön sor harci technika alkalmazására. Pranin az egyik alkalommal egy tömegközlekedési szituációban, másik alkalommal egy vendéglátó egységben „került helyzetbe” – azaz került volna, ha viselkedésével, magatartásával, a szituációba való belehelyezkedésével, nem előzte volna meg erőszakos konfliktushelyzet kialakulását.

Ha egy szóban szeretnénk megadni azt, mi segítette abban, hogy megelőzze a kiszámíthatatlan kimenetelű szituáció kibomlását, ahol az aikido alkalmazására került volna sor, akkor talán a leghelyesebb az attitűd mellett letenni a voksunkat. Amellett a kifejezés mellett, melyet edzőtermi körülmények között is számtalanszor hallunk, és próbáljuk fel is ölteni. Az attitűd egyszerre jelent jelentétet, a szándék kifejeződését, az összpontosítását, és vélhetően formálja az is, hogy a felek térhasználati kommunikációt valósítanak meg akkor, amikor valamilyen okból figyelmük egymásra összpontosul. A megfelelő attitűddel, annak láthatóvá tételével, az aikido mesternek nem kellett technikát alkalmaznia. Úgy tudta elkerülni azt, hogy a másik, számára fenyegető fellépésből „éles helyzet” legyen, hogy kifejezésre juttatta, készen áll arra, hogy uralja a szituációt – amibe persze beletartozik az is, hogy szükség esetén megvédje magát.

Attitűd. Nehéz meghatározni a kifejezés jelentéstartalmát annak megannyi árnyalata miatt, de az aikido alkalmazásának vonatkozásában, talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy tekintjük, ugyanazt jelenti illetve jelentheti egy éles helyzetben, egy „utcai szituációban”, mint a dojoban. Amikor nem csak gépiesen végrehajtjuk a technikát, vagy megütjük a formalizált atemit, hanem figyelmünket, testünket és annak energiáját, felkínáljuk a másik számára ha támadunk, és toriként igyekszünk érzékennyé válni arra. S talán akkor sem tévedünk nagyot, ha azt álltjuk, a technikákon túl, vagy még inkább, azokat megelőzően, ezt érdemes magunkkal vinni a dojoból. Hozzáállást és elveket, amelyek megszervezik az aikidos technikákat. Minél kitartóbban gyakorlunk, remélhetjük, hogy annál magasabb szinten.

Az aikido ekkor válik igazán hatékonnyá.

A leghatékonyabb az, amit használni sem kell

Az aikido önvédelmi hatékonysága, alkalmazhatósága kapcsán még mindig vég nélküli viták alakulnak ki egyes fórumokon vagy harcművészeti körökben, noha talán már az évek-évtizedek alatt, mindent megfogalmaztak, ami a témában elmondható. Mégis, a hatékonyság olyan kérdés, mely az aikidoval kapcsolatban, mintha folyamatosan foglalkoztatná a harcművészetek és küzdősportok gyakorlóit és az azok iránt érdeklődőket.

Pedig az előző pontban citált példák is épp arra mutatnak rá, az igazi hatékonyság az lehet, ha az adott rendszer – az aikido – úgy képes óvni bennünket, hogy használatára nincs szükség. Nem harcolva válik hatékonnyá, sem a rendszer, sem alkalmazója. Ám még ennél is tovább menve: úgy teljesítheti be saját spirituális küldetését és ültetheti a gyakorlatba filozófiai meggyőződését, hogy nem csak alkalmazójára, hanem a potenciális támadóra is vigyáz. Abban az attitűdben, melyet megérteni és elsajátítani próbálnak az aikidokák a dojokban, semmilyen misztikusság vagy természetfeletti vonatkozás nincs. Ellenben enélkül nehezebb, és vélhetően kevésbé hatékonyan lehet csak alkalmazni az aikidot és az aikidoról tanultakat. Nem a szépségéért vagy a dojos eleganciáért: az alkalmazott aikidonak nem kell szépnek lennie. Elég, ha hatékony, és furcsa mód úgy tűnik, hatékonyságának csúcsát valóban akkor éri el, amikor már technikai tudást alkalmazni sem kell. Ahogy cikksorozatunk egyik korábbi részében érintettük a kérdést, a technikai hatékonyság pedig nem az ütések számában és a rúgások erejében, hanem egészen más összetevőkön, például a távolságon, a tér- és a testhasználaton, és nem utolsó sorban, az időzítésen múlik.

Ez persze általában elvi eset – az önvédelmi szituációkban kikerülhetetlen valamilyen technika alkalmazása. Ezért pedig az aikido időről időre ki van és ki is lesz téve a hatékonyság-para jelenségének, az ebből fakadó kritikáknak. Egy funkcionális önvédelmet tanulót talán nem is győz meg az az érvelés, mely a hatékonyság fogalmát kimondva- kimondatlanul, de összeköti az aikido mögöttes gondolatiságával és spirituális irányultságával. Ez esetben nekik is ajánlhatók azok a némileg „megszokottabb”, ám meggyőző és logikus érvelések, melyek a cikksorozatunk első részében felvetettekre alapozzák okfejtésüket. Vagyis arra, hogy a harcművészetek és küzdősportok nem helyezhetők el egyetlen standardizált koordinátarendszerben. Ellenben többségükben – és ez különösen igaz az aikidora is – megjelennek a testhasználatnak olyan elvei, melyek az alkalmazott technikai tudást szervezik, magas szinten pedig a technikák „csak” eszközei az elvek érvényre jutásának.

Az aikidot időnként kritizálják azért, mert a dojoban gyakorlás során végrehajtott támadások – egyesek szerint legalábbis – nem realisztikusak, a támadó pedig begyakorolt mozgásforma alapján reagál a védekező részéről válaszként adott technikára. Az együttműködés és a testhasználat megértése azonban nem jelenti azt, hogy a dojoban ne lehetne a támadásokat és az arra adott válaszokat, „életszerűbb” módon gyakorolni, bármit is jelentsen ez – hiszen épp erre való az attitűd. A hangsúly az aikidoban azonban előbb-utóbb mindig visszakerül az elvekre, amelyek az akciót és a reakciót megszervezik. A testhasználatot szervező elvek és az azokra kidolgozott technikák pedig – megfelelő attitűddel – éppúgy hatékony eszközei lehetnek az önvédelemnek is, ha már elkerülni a konfliktusokat nem is sikerül úgy, mint Pranin-nak, ami elmondása szerint, életének azt a két alkalmát jelentette, amikor az aikidot alkalmaznia kellett.

Ha nincs támadás, nincs technika, de ezt nem mindig lehet elérni még a megfelelő attitűddel sem, hiszen a támadás sok esetben váratlanul érkezik. S ezen ponton – zárva a gondolatsort és egyben a cikksorozatot is – elegendő csak olyan alapvető tapasztalatra gondolni a dojoban szerezettek közül, mint a támadás irányából és erővonalából való kitérés, és – igen gyakran – a tengelybe lépés. Ezek minden aikidoka – és sok más harcművész – közös, szinte ősi tatamis tapasztalatai. Az aikido alkalmazásban sem az ütésekbe, rúgásokba való beleállást, hanem – lehetőség szerint – az azok irányából való kitérést és a konfliktus békés rendezését jelenti. Elejét venni a továbbiaknak, ha és amennyiben megelőzni nem lehet. Alkalmazásban persze ebből – bármily fájdalmas is – akár súlyos sérülés okozása is lehet, ha a védekező érdekei miatt erre kényszerül. Ám az önvédelmi hatékonyság ekkor sem a támadásba „beleállással”, hanem a technikai tudás alkalmazásával válik egyenértékűvé, a szituáció jellegétől függően. Az aikido alkalmazója nem magától és nem önállóan hatékony, hanem támadója viselkedésétől függően. Ez pedig nem az egyébként komoly sérülések okozására alkalmas technikákkal kapcsolatos önigazolás, hanem a hatékonyság adaptivitása. Attitűddel, elvekkel, technikákkal, vagy akár ösztönös mozdulatokkal kiegészítve.

Várunk edzéseinken, hogy együtt lehessünk hatékonyabbak!

http:/zummaikido.hu

X