Buenos Airesben Christian Tissier-t különböző témákról kérdeztük, köztük: az aikido jövőjéről, Yamaguchi Sensei (1924-1996) oktatási módszereiről, a kível kapcsolatos gondolatairól, illetve arról, hogyan érdemes a technikákat úgy megtanulni, hogy megtapasztalhassuk a folyamatosságot. Az interjút Mario Lorenzo (Aikikai Argentína) készítette 2010 decemberében Jorge Rojo (Aikikai Chile) szinkrontolmácsolásában. Szerkesztette Daniel Fisher a berlini Aikido Dojo am Südstern csoportjából, Christian Tissier hozzájárulásával.
Mario Lorenzo: Hogy látod az Aikido jövőbeli fejlődését?
Tissier Sensei: Nehéz radikális változásokat előrejelezni a következő 10 vagy 20 évben, mert az aikidót a mostani generáció fogja gyakorolni, csupán idősebbek lesznek. A változás azon múlik, vajon tudunk-e fiatalokat toborozni az aikido számára.
Ma már más világ van, mint amikor én kezdtem, manapság nagyon sok más választási lehetőségük van a fiataloknak. Amikor mi kezdtük, valami varázslatosat láttunk a távol-keleti kultúrában, de csak a judo, a karate és az aikido létezett, nem úgy, mint ma. Sokkal több 18 és 30 év közötti embert kell megnyernünk, különben a szemináriumokra járók átlagéletkora 40 és 45 év között lesz, és az fogja eldönteni, milyen aikidót is gyakorlunk.
Még egy fontos dolog, ami az aikido jövőjét formálni fogja, a fogadtatása a nagyobb országokban, mint Kína, vagy India. Emberek milliárdjai élnek ott, de mi érdekli őket? Kínában shaolin kung-fut gyakorolnak, Indiában pedig jógát és más sportokat, de hányan érdeklődnének az aikido iránt? Nem tudjuk. Lehet, hogy 100.000-en talán még 200.000-en is, vagy senki. Nem tudjuk, mi fog történni a következő 20 évben. Franciaországban 70.000 gyakorló aikidóka van, ha Kínában 300.000 lenne, vajon milyen hatást gyakorolnának ezek az emberek az aikidóra? Manapság egy normál osztályban egy oktató jut 20 emberre. Ha 1000 tanuló lenne, milyen rendszerben oktatnánk?
Ha csupán technikai szemszögből nézzük vajon az aikido melyik aspektusa fog jobban érvényesülni a jövőben: a fizikai kondíció, a gyorsaság vagy a technika?
A változatosság az aikido erőssége. Vannak olyan emberek, akik azért gyakorolják minél pontosabban az aikidót, mert az fizikailag nem annyira megerőltető. Sok ilyen ember nem tudna más sportot űzni. Mások fizikai munkát végeztek előtte, és számukra a fizikai kondíció a cél az aikidóban. Majdnem 60 éves vagyok és sportembernek tartom magam. Nem mondom, hogy fizikailag nagyon megerőltető aikidót csinálok, de úgy érzem magam, mint valaki, aki egész életében sportolt. Engem például a fizikai képességeken alapuló gyakorlás érdekel az aikidóban.
Nemrég Amsterdaban jártam a Doshu-val, akivel ugyanolyan korúak vagyunk. Az ő általa bemutatott aikido intenzív, gyors és precíz volt és mindez egy sportemberre jellemző módon.
Dél-Amerikában azt látni, hogy akik túl nagy hatást tulajdonítanak a kí-nek, az aikidójukban azok technikailag nem annyira képzettek. Látod ezt más országokban is? Mit gondolsz Watanabe sensei „érintés nélküli” aikidójáról?
Ez két különböző dolog. Egyrészről ott vannak az emberek, akik a kíről beszélnek, a másik részről ott vannak azok, akik úgy gyakorolják az aikidót, mint Watanabe sensei. Kifejlesztett valamit, ami különösen foglalkoztatta. Ez nem a kível való munka, hanem egy előérzet, egy érzés, attól függetlenül, hogy tetszik-e másnak, vagy működik-e. Működik, ha tudod a megfejtését, de harci szempontból nem működik. Mikor Japánban, éltem sokat dolgoztam vele: Watanabe azelőtt nem volt ilyen. Ő egy fizikailag szilárd alapokon levő aikidós, aki valami mást is ki akart próbálni. Azt hiszem, ha egy vizsgabizottság feje lennék, nem díjaznám, amit csinál.
Namost, az emberek, akik bárhol a világon folyamatosan a kíről beszélnek és példákat hoznak rá, csak keresnek valamit, amivel a technikai hiányukat kompenzálhatják. Mivel mindannyiunkban ott van a kí (széttárja a kezét), a gond a kível annak folyamatossága. Hogy áramlik a kí? Mikor nem blokkolja valami? Amikor valaki egy technikát hajt végre és nem képes jól iránytani a testét, annak az embernek nem áramlik a testében a kí. A technikai aspektus az, hogy a technika minden részét zavartalanná, folyamatossá tegyük, ott is ahol még létezhet akadály benne. Például, aki merev vállakkal végez el egy gyakorlatot, nem érezheti meg a kí igazi áramlását.
Az aikido világszintű terjedésében, mint egyik legfontosabb szereplőnek, milyen a kapcsolatod más Japán oktatókkal?
A kapcsolatunk jó, sőt én az Aikikai terméke vagyok; akkor kapcsolódtam bele a rendszerbe, amikor fiatal voltam… Azt hiszem, úgy tekintenek rám, mint sajátjukra, ám ugyanakkor mint egy nagykövetre és egy külföldire.
Az előző Doshuval és a mostanival folytatott beszélgetésünk alapján, én egy nyugati ember vagyok számukra, aki tudja a szabályokat és érti őket. Része vagyok az Aikikai imázsának. Szerintem ez azért van, mert hű vagyok a tanításokhoz, amiket kaptam. Még akkor is, ha az aikidónak megvan a személyes oldala és mindenki a saját módján fejleszti azt; úgy érzem, hogy ugyanannak a családnak a tagja vagyok. Az én generációm formálta eddig leginkább az aikidót. Ebből a generációból lettek olyan oktatók, mint Yasuno, Yokota, Osawa (aki fiatalabb), Miyamoto, Shibata, és Endo (aki egy kicsit idősebb). Van egy korábbi generáció is: Tamura sensei, Yamada sensei, Tada sensei, és mások; illetve egy fiatalabb nemzedék, akiket már nem ismerek személyesen.
A szemináriumaidon nagy hangsúlyt kapnak a pontok és a tengelyek. Ez a koncepció a saját aikidód fejlődéséből származik? Yamaguchi sensei milyen módon gyakorolt hatást a technikádra?
A tanítási módszerem személyes, Yamaguchi seneitől tanultakból leszűrtekből jön, aki számomra példakép volt a tiszta mozdulataival. A nyugati lelkünk a japán modellt egy más módon mutatja meg. A japán emberek sokszor nem tudják hogy megmagyarázni ezeket a témákat és ha igen, akkor is furcsának tűnhet. Sokuk pedagógiailag jó, de a módszerük nem egy folyamatos elemzésből jön, és amikor megkérdezik őket, miért csinálnak valamit egy bizonyos módon, csak annyit mondanak ez a japán tradíció, hogy így van és kész.
Amit csodálatosnak találok Yamaguchi senseiben, hogy mindig mindenre volt válasza. Mindig volt valamilyen reflexiója az aikidóval kapcsolatban, minden témában. Sok gondolatot hallottam előtte is, de akkor még nem értettem őket. Még a mai napig, ha nézek egy videót, látok olyan dolgokat, amiket azelőtt nem vettem észre, nem volt meg az a képességem, hogy meglássam azokat. És ez pusztán azért van, mert Yamaguchi sensei nagyon képzett volt. Akik az óráira jártak ösztönösen tudtak mindent. Az egész generációmat erősen inspirálta a sensei.
Milyen emlékeid és érzéseid vannak a Yamaguchi senseivel vagy kapcsolatodból?
Még mindig nagyon sok érzést hordozok magamban; amikor egy videót nézek, vagy látok valakit egy különleges mozdulatot tenni, pontosan tudom, miről van szó. A mozdulatai rá jellemzően gyorsak voltak, és akció közben az ereje – az nem volt természetes erő. Yamaguchi sensei egy 65 kg-os ember volt, és amikor csak belekezdett egy technikába, nem érződött rajta semmilyen küszködés. Pontos volt, és ugyanakkor rengetegszer billentette ki partnerét az egyensúlyából.
Attól a pillanattól fogva, ahogy kapcsolatot teremtettél vele, uralta a központodat. Folyamatosan mozgott, és amikor úgy döntött, hogy cselekszik, akkor az olyan volt, mint egy robbanás, egy mindent összeroppantó erő; s minket darabjainkra szedett, mint egy éppen bontás alatt álló épületet. Soha nem volt rossz érzésem, hogy tolt, vagy húzott volna. Mindig kellemes érzés volt, tiszta és nagyon technikás.
Más emlékeim vannak a többi oktatóról, akiktől tanultam, de velük kapcsolatban egy kis feszültséget éreztem. Amikor a karommal erőltettem egy mozdulatot, mert meg kellett védenem magam, mert fájt, és ahogy védtem magam, annál jobban meg kellett erőltetnem magam. Ebből is tanulunk, de ez nem olyan érzés, mint Yamaguchi mesterrel.
Van még más meglátásod is az aikido pedgagógiáról?
Párhuzamot lehet húzni táncművészekkel, vagy zenei előadókkal. Ezek az emberek tehetségesek a saját művészeti águkban, de ha tényleg jók akarnak lenni, meg kell tanulniuk a művészetük alaptechnikáit. Nem elég az improvizáció, folyamatosan figyelnünk kell saját magunkra.
Például a balettban egy profi balett táncos nem döntheti el, mit csinál. A darab határozza meg, és a táncosnak mindent meg kell csinálnia, nem csak azt, amit szeret. Megtanulja a technikát és mögötte ott a táncművészet.
Vannak emberek, akik fizikailag tehetségesek az aikidóhoz, de ez nem elég. Tanulnunk kell, elemezni és reflektálni. Ha így teszünk, tudunk mérlegelni: „Logikus volt a mozdulat, vagy valahogy nem állta meg a helyét?” „Eltúlzott volt, vagy tiszta?” „ A mozdulat esztétikus, vagy élő?”
Sok emberről tudok, aki 20 vagy 30 év aikido gyakorlás után beleunt. Ha tudtunk volna továbbfejleszteni 2-3 technikai részletet, megjött volna a lelkesedésünk. Néha muszáj új alapokra helyezni a gyakorlást. Oktatóként az a szerepünk, hogy fenntartsuk az emberek és saját magunk lelkesedését is.
Az aikidoban, amikor azt mondják „Ikkyo Issho” („Ikkyozz egész életedben”), megkérdezzük magunktól: „De melyik ikkyo-t?” Ugyanazt, amit már egy ideje gyakorlunk? Az ikkyo-nak fejlődnie kell, az ikkyonak közvetítenie kell haladó felfogásunkat és érzékenységünket. Nem szabadna azt mondani: „Az ikkyo ilyen és semminek nem szabad változnia.”
A te szinteden a kutatásodban maradtak-e még technikai kételyek?
Azok nem effajta kétségek. Vissza kell térnem ahhoz, amit már korábban mondtam. Amikor gyakorlunk, időnként olyan dolgokat is csinálunk, amikről előtte nem tudtuk, hogy képesek vagyunk végrehajtani, és felfogjuk, hogy ez egy új, gazdaságosabb útja a gyakorlásnak. Szóval, ha egy kicsit még tovább dolgozunk, olyasmit fogunk létrehozni, ami egy kissé különbözik, de nem annyira, mint amikor egy reggel felébredünk és valami teljesen újat fedezünk fel.
A kételyek hajtanak előre, a kétely valami különleges a Budoban, mivel minél jobban fejlődünk valamiben, különösen egy harcművészetben, annál inkább rájövünk, mennyire gyengék is vagyunk. Tehát alapjában véve nem érzünk késztetést mindezzel szembe is nézzünk, csak akkor tesszük meg, ha muszáj. A kételyek segítenek abban, hogy megmaradjunk saját magunk; csak egy őrült lép be egy bárba és kezd verekedést. Bárki, aki valaha tanult harcművészetet csak a gyengeségeiben kételkedhet. Tudatában van annak, hogy ő kicsoda igazából.