[Hadd kezdjem egy távoli párhuzammal. Clifford Geertz a kulturális antropológia tudománytörténetének egyik legfontosabb figurája. Kánon, kötelező tananyag, munkássága termékenyítőleg hatott más humántudományokra is, és a jobb antropológiai kurzusukon már a felvételin plusz pontot és elismerő fejbólintást kaphat az, aki néhány szót tud arról mondani. A Sűrű leírás című szöveg Geertz sok fontos írása közül talán a legfontosabb. Egyszerre módszertani eszközkészlet leírása és alapvető szemléletmód, attitűd képviselete, melyet követni ajánl az antropológusnak. Trükkös írás: olvasni könnyű, de számtalan árnyalatát, áthallását megérteni és azok jelentőségét átlátni, igen nehéz. Ezért néhány helyen az a gyakorlat alakult ki ezzel a fontos szöveggel kapcsolatban, hogy vagy az antropológus-képzés kezdetén, „szűz” elmével, a kapcsolódási pontok és minden más szakismeret nélkül, az „elején” kell elolvasni; vagy a tudorok azt ajánlják, hogy csak praktizáló, diplomás társadalomkutatóként, más szerzők munkásságából felkészülten, sokéves gyakorlattal a hátunk mögött, szabad csak elővenni és olvasni Geertz írását. Csak e két véglettől várható az, hogy a szöveg minden titkát felfedje előttünk.]
Miért ez a párhuzam a Zumm Aikido blogján?
Mert Philippe Gouttard edzőtáborán való részvétel a Sűrű leírás esetéhez hasonlítható. Nem, ezzel nem azt állítom, hogy „köztes” állapotban, kezdőcskeként-haladócskaként nem érdemes azon részt venni. De amit a mester képvisel szemináriumán, az leginkább a geertzi esszencialitáshoz hasonlítható – aikikai aikidoban. Gouttard shihan 7. danos, de ő Philippeként van jelen, és nem senseiként a saját szemináriumán. Olyan derűvel közelít a résztvevőkhöz és ahhoz is, amit gyakoroltat velük, amely csak a nagyon mély, szeretetteljes humánummal és megértéssel rendelkezők sajátja, mint volt az említett antropológus-tudósnak is. Azoké, akik képesek elfeledtetni a tanítványokkal (és e sorok írója „egy áttétes” forrásból tudja, ilyen volt Geertz is), hogy amit csinálnak, és az a közös jelentés, amit nem csak létrehoznak, de együtt meg is élnek, ténylegesen nem létezhet nélkülük.
A jelenük, az ’itt és most’-juk, a harájuk és az összekapcsolódásuk nélkül.
Mert a világ eredendően abszurd és értelem nélküli, de mi – például az aikidoval – képesek vagyunk jelentéssel felruházni.
„A technikát tudjátok”
Philippe elveket tanít, pontosabban elveket tudatosít. Az idén szeptemberben Prágában megrendezett szemináriuma két dologról szólt: izzadtságról és axiómákról. Csak érintőlegesen formalizáltunk. Csak mértékkel kihonoztunk. Csak nagyvonalúan figyeltünk mozdulatainkra, az ívre, a kézfej tartására, a lábmunkára, szóval mindarra, aminek hibájáért bárkinek a mestere már az alapozó vizsgákat is leállítaná az otthoni dojokban.
A technikákat tudjuk. Ki így, ki úgy, esetlenül vagy mérnökien, de tudjuk. A mester – miközben fél óra alatt annyi elevenre tapintóan lényegi megállapítást tesz az aikidoról és azon keresztül az életről is, hogy a sikertrénerek szűkölve könyörögnének a harmadáért is – azt kéri, azt sugallja, engedjük el, amit tudunk. Szabadítsuk fel magunkat a formalizáltság alól.
Tudjuk, ezért engedjük el. A technikákat.
Az összest. Mert a technikák csak vetületei, manifesztumai, testtel és szellemmel meghozott, azonnali élőáldozatai – akár tetszetősek, akár nem – azoknak az elveknek, melyekből az aikido áll.
Mert az aikidos nem technikákat csinál. Nem formalizál. Elveket hagy érvényre jutni, és mert elvekben gondolkodik, ezért – ahogy le is írtuk – hatékonyságát nem ütésekben és rúgásokban méri. Akkor, amikor már elég magas szinten van ahhoz, hogy hátra tudja hagyni azokat a kötöttségeket, melyek addig az építkezés alapjai voltak. Amikor megérti azok funkcióját, szerepét, tudatosítja elhagyhatóságuk momentumát. Vagy akkor, amikor még mintegy először lépve fel a tatamira, nem tud formalizálni. Beavatatlan ösztönösséggel keresheti azt, mit is lehet vagy kellhet csinálni.
Játszunk
Próbálkozunk. Érzünk. Összeérünk. Izzadunk. Egymásra is.
Sűrű leírást keresünk.
Keressük amit megtalálni kell, és Philippe lényegében nem is javít ki. Csak mosolyog. A teljesen kezdőn, aki még a lábait keresi, és most eszmél csak rá, valójában fogalma sem volt róla eddig, mit is jelent a bal és a jobb kéz. De a már nem olyan kezdőn is, aki már ráérzett az ízekre, már szokja a zamatot, de vehemens, bizonyítani akar, robbanni – és ezért néha önmaga darabjaira hullik. S persze a haladón, aki máskor hakamájában fordul, pörög, esik, most viszont olykoer lendülete törik, a maga vagy partnere arány- és ütemtévesztésén.
Philippe az aikido sűrű leírását, lucskos és önfeledt transzát olvastatja velünk. Kezdővel és több danossal egyaránt.
Két óra után vulkánként tör ki a legtöbb tatamin állóból a megkönnyebbült mozgásélmény önfeledése.
Valamit talán kezdünk érteni, pedig a könyvet középen nyitotta ki (és ezt utána még két napig folytatjuk). Más így közelíteni a filozófiához, az elvekhez, a közös jelentésalkotás kimondhatatlan aktusához, harák szőrtüszőkön keresztüli találkozásához. Más, mint Goffin mester elegáns és szigorú harciasságán át szemlélődni. Arra, amit mindketten mutatnak a tanítványoknak.
Csak más-más szemszögből.
De a lényeg mindig a lényeg. A filozófiai antropológia gondolatiságával élve: a megértésnek csak körei vannak, és a kör – természetéből adódóan – bárhonnan indulhat és bárhova végződhet. De a következő állapota már sosem lesz azonos belátásokat adó. Éppúgy, mint az aikido körökre építő mozgásrendszerében.
Induljon az a kör akár egyik, akár másik megközelítés nyugvópontjáról.
Felejtsd el a technikákat. Keresd a közös jelentést. A sűrű leírást. Nélkületek nem létezik – üzeni a mester tekintete. Felejtsd el a technikákat. Az elvek számítanak. Mert a harcművészet velejét nem a rúgások és az ütések ereje adja. „Nélkületek nem létezik”.
Nem jöhet létre az aikido sűrű leírása.