Megint egy trükkös cím! Hiszen nincs verseny az aikidóban, ugye?
Akkor van-e értelme, hogy azt mondjuk, valaki a „legjobb”? Hogy döntjük el, ki a jó aikidós egyáltalán? Veszélyes kérdések ezek, amikre nem pontosan azt a választ adjuk majd, amire számítottál.
Induljunk egy kicsit messziről.
Vannak emberek, akik eltűnnek, aztán egyszer csak visszajönnek az edzésre. Vannak, akik sokáig járnak, aztán egyszer csak abbahagyják és sosem látjuk viszont őket. Mások eljönnek egy-egy edzésre, vagy járnak pár hétig, hónapig, aztán elmennek.
A legnehezebb egy aikido-oktatónak azzal megbirkóznia, amikor azok mennek el, akik sokáig jártak. Egy dojóban az emberek óhatatlanul megismerik egymást, összebarátkoznak, megszeretik egymást.
(Mi köze van ennek a legjobb aikidóshoz? Mindjárt ki fog derülni, nyugi!)
Szerintem az nem jó aikido-oktató, aki nem szereti a tanítványait. Nem elég magát az aikidót szeretni – szeretni kell az embereket és szeretni átadni a tudást.
Így egy jó oktatónak óhatatlanul fájdalmat okoz, amikor valaki el-eltűnik, vagy végleg felhagy az aikidóval.
Most is össze tudom számolni, hány ember van a dojóban eltűnős-feltűnős státuszban:
- Páran Miskolcon szerzik meg a második diplomájukat.
- Valaki Paksra költözik.
- Valaki éppen lesérült.
- Valakinek születik a második gyereke, de az elsővel is épp eleget kell foglalkozni és az esti edzés az esti fürdetés időszakában van.
Ezek az edzőtársak mind-mind olyan oszlopos tagjai a dojónak, akik nélkül az edzések jóval szürkébbek. Amikor ott vannak, a jelenlétük, az energiájuk rengeteget ad az edzésnek – emeli a minőséget. Nélkülük nehezebben teszik meg az első, tapogatózó lépéseket a kezdők és lassabban fejlődnek a haladók is.
A hangulat is egészen más volt, mikor a csapat mókamestere minden edzést valami iszonyatos faviccel nyitott – most nagybeteg és nem láttuk két éve.
Az edzéseket nem egymaga a mester tartja. Nem tőle függ, hogy mi történik az edzésen. Az aikido mindig valakihez képest működik. Ha nincs partner az edzéshez, nincs edzés, nincs fejlődés. Tanítványok nélkül nincsen mester.
Ezért a haladóknak például különösen nagy felelőssége van abban, hogy elmennek-e az edzésre. A fekete öv, vagy az ahhoz közeli szint nem csak azt jelenti, hogy valaki elég jól tudja a technikákat – hanem, hogy elég érett a gondolkodása, hogy átérezze: a jelenlétének súlya van az edzésen, neki magának egyre nagyobb a felelőssége nem csak a maga fejlődésében, de a többiek fejlődésének segítésében.
Csupán azzal, hogy egy haladó megjelenik az edzésen, példát kell mutatnia a kezdőbbeknek.
(Azzal is mutat valamilyen példát, ha nem jelenik meg, vagy néha fel-feltűnik.) A haladók ezért esnek szigorúbb elbírálások alá: mert nekik többet kell beleadniuk az edzésekbe. Nekik is előre kell tolniuk a többieket, ahogy magukat. Égnie kell a vágynak, hogy mozogjanak. A hiányuk tehát nem csak a szeretet, a barátság, vagy a jó hangulat miatt fájó, hanem azért is, mert nélkülük az edzés minősége is jóval alacsonyabb.
És itt térünk át még egy fontos dologra: arra, hogy ki miért jó aikidós. (Vagy ki a legjobb.) Philippe Gouttard, 7. danos sihan az egyik edzőtáborán mondta azt, hogy az általános vélekedéssel ellentétben nem az a legjobb aikidós, aki
- Párizsban, vagy Tokióban edz naponta háromszor-ötször,
- az összes technika a kisujjában van,
- minden hétvégén edzőtáborozni jár és
- a 100. dobásból is lihegés nélkül áll fel, pláne még a haja is úgy áll, mint az első előtt.
A legjobb aikidós az, akinek családja, munkája van. Akinek össze kell kuporgatnia a pénzt, hogy külföldi (belföldi) edzőtáborba utazhasson.
Aki örül, ha eljut heti egy, vagy két edzésre és megbecsüli, kihasználja minden pillanatát az edzésnek arra, hogy gyakoroljon.
A legjobb aikidóst nem a technikai szintje emeli a többi gyakorló fölé, hanem a hozzáállása és az, ahogy az életét, az idejét kezeli. A legjobb aikidós attól jó, hogy képes a családi viszonyait, a munkahelyi viszonyait, a tanulmányait úgy menedzselni, hogy eljusson edzésre. Hogy elég fontos neki saját maga fejlődése, saját maga legyőzése, hogy boldogan szabadulhasson ki a hétköznapokból egy izzasztó edzés erejéig. Hogy addig ne kelljen felvennie a telefonját, ne kelljen az emailekre válaszolgatni, az ügyfelekkel, vagy a fogfájós gyerekkel foglalkozni. Mert meg tudja oldani, hogy heti párszor másfél órát edz, koncentrál, kikapcsol, nem beszél, csak gyakorol, gyakorol, gyakorol.
Az ilyen aikidós utána ugyanis sokkal jobban teljesít otthon, ha pelenkázni kell; a munkahelyen, amikor az idióta főnöke lila fejjel üvölt, vagy az iskolában, ha vizsgázni kell.
A legjobb aikidós felnőtt és képes felelősségteljes döntéseket hozni, prioritásokat felállítani és a rendelkezésre álló idejét jól beosztani. Az aikidónak és egy jó mesternek erre is meg kell tanítania a tanítványait, nem csak pusztán a technikákra.
Nálunk pedig, itt a Zumm Aikidónál az a cél, hogy csupa legjobb aikidóst képezzünk – akik kiegyensúlyozott, boldog emberek a magánéletükben, a munkájukban és jut idejük a gyakorlásra is.