Nagyon sokáig versenyszerűen úsztam – és untam.
A vízben egyedül vagy. A gondolataid pörögnek. Csak a víz hangjait hallod. ÉS hajtod saját magad – valakikkel szemben, akiket nem ismersz, futólag láttad őket a hideg és nedves rajtkockán.
Borítékolható volt, hogy egy kamaszodó fiú, akit alapvetően nem motivált, hogy gyorsabban ússzon másoknál, hamarosan le fog lépni. 14 évesen abbahagytam az úszást és középiskolás koromban nem is sportoltam semmit. A tesiórákat kényszeredetten végigcsináltam. Nem érdekelt a kislabda-dobás, vagy a kötélmászás. Nem is voltam jó benne, pont emiatt. Halálfélelmem volt, amikor szekrényt kellett ugrani. A tanáraim sosem próbáltak motiválni semmire, elvárták, hogy szeressem. Vagy nem is érdekelte őket, akkor legalább focizhattunk tesióra címén.
17 évesen azonban már hiányzott a mozgás. Úgy éreztem, hogy a napi mókuskerékből kell valami, ami kikapcsol, ami segít megszabadulni a sok felesleges gondolattól és a napi levezetetlen feszültségtől.
Bevallom őszintén: világ életemben irtóztam a harcművészetektől. A legtöbb harcművészeti oktató túl erőszakosnak, nyersnek és ostobának tűnt ahhoz, hogy felnézzek rájuk és tanuljak tőlük. Senkinek nem akartam beverni az orrát, vagy eltörni valamijét, szóval, nem is akartam semmi erőszakos dolgot csinálni. Mindezek ellenére mégis elmenetünk egy osztálytársammal egy Pit Bull Gym (nomen est omen) nevű helyre, a Nagyvárad térre. Koszos, büdös pince volt, tele volt a környékbeli erős emberekkel, akik gyúrni jártak oda. Úgy éreztük magunkat, pesti gimnazisták, mint akik egy másik – idegen, erőszakos és sötét – világba csöppentek.
Aztán leültünk egy padra a terem szélén és megnéztük életük első aikido-óráját. Egy 50 kilós lány tartotta, egy 90-100 kilós pasast dobált a zsebkendő nagyságú tatamin. A pasas is kezdő volt, nehezen esett, nagyot csattant.
Mint említettem, az egész környezet rendkívül barátságtalan volt – nem nekünk tervezték -, mégis maradtunk. Lenyűgözött bennünket a mozdulatok szépsége, a lendület és a csattanások.
A lány – azóta abbahagyta sajnos – az óra után odajött hozzánk, leült elénk a hakamájában és értelmesen, egyszerűen elmagyarázta a szabályokat. Ő – és ez a beszélgetés – indított el engem ezen az úton, amiért azóta is hálás vagyok neki és nagy tisztelettel gondolok rá. Ha ott és akkor egy ostoba, erőszakos alakba botlunk a barátommal, talán sose kezdünk el aikidózni. De mi pont abba a lányba botlottunk, aki törékeny és apró alkatához képest is erős volt, máig emlékszem a fogására. Előtte vízilabdázott. Hideg kék szeme volt és ahogy felállt az ukéjával szemben, ránézett, kihúzta magát mind a 150 centijével, az ember úgy érezte: nincs hova támadni. Volt benne valami a sportolói múltjából, a küzdés vágya, a kihívás keresése, nem tudom. Igazi harcos volt. Megfogott a személyisége, ahogy tanított és mozgott – számunkra maga volt a Megtestesült Igazság az Aikidóval Kapcsolatban.
Máig emlékszem a tatamik szagára. Néha mi mostuk le őket, mert a terem vezetősége magasról tett a tisztasági szabályokra. Azóta is kényes vagyok a tiszta tatamira.
Mégis, minden körülmények ellenére, elképesztően jól éreztük magunkat az edzéseken. A barátom persze három hónap után feladta – miután megvette az edzőruhát és a fegyvereket -, én meg úgy voltam vele, hogy történjen bármi, én nem adom fel. Az aikido így nőtt hozzám, én meg hozzá. Nélküle már el sem tudnám képzelni az életem.
Csák Gergely, 3. dan aikikai