Egy, esetleg kettő technika, elemekre bontott mozdulatsor ismétlése, vagy egy technikával különböző támadásokra reagálás? A „tori” megoldási lehetőségeinek minél szélesebb kibontása egyetlen technikával? Melyik a hatékonyabb fejlődési mód az edzésen? Járjuk körbe együtt a kérdést!
„Már megint ikkyo…!”
Legyünk őszinték magunkhoz: valószínűleg mindenkivel előfordult már egy-egy edzésen, hogy úgy érezte, az oktatója által gyakorolni kért technika már túlságosan ismerős, begyakorlott, akár még úgy is, hogy fekete öv vagy hakama viselésére jogosító fokozat alatt van a tudása. Talán úgy vélte, az adott technikát már annyira elsajátította, hogy azon már csak (csak! – tehetnénk hozzá) csiszolnia kell… majd, de előtte szívesen kóstolna valami újba. Megint mások annak örülnek, ha egy technikát sokszor, nagy időkeretben gyakorolhatnak egy edzésen, megismerve finomságait, ráhangolva szellemüket és testüket annak minél pontosabb végrehajtására.
Ez alkommal sem célunk, hogy „megmondjuk”, mi az igazság a kérdésben. Ahogy megszokhattad, elsősorban arra törekszünk, hogy segítsünk végiggondolni azokat szempontokat, melyek alapján a magad számára tudod pontosabban megfogalmazni a lehetséges válaszokat.
Ha ismétlés a tudás anyja…
…akkor nyilván a gyakorlás az „apja”. Nehéz dolga lenne annak, aki vitatni akarná, hogy a harcművészetekben a gyakorlás mennyisége (és minősége!) megkerülhetetlen kérdés, amely összekapcsolódik a gyakorló, a választott rendszert művelő egyéni fejlődésével. „Minél többet gyakorolsz, annál jobban megy” – fogalmazható meg egyszerűen az összefüggés a két vetület között. „Igen ám!” – érkezhet az közbevetés – „csakhogy ezt edzésre lebontva, elgondolkodhatunk azon, vajon a fejlődést kisszámú technika hosszú ideig tartó ismétlése, vagy a technika lehetőségeinek kibontása szolgálja inkább?”
Még csak azt sem mondhatjuk, két „végpontról” van szó, és a megfejtés valahol az „arany középúton” lenne. Nem, hiszen az adott edzésen megismerhető, elsajátítható és gyakorolható tudást (mélyebben: a technikák mögött húzódó alapelvek kifejezésre juttatását) nem tudjuk egzakt mérőszámmal megragadni. Gondolj arra, hányféle fizikai adottsággal járnak edzőtársaid aikidozni, és azoknak pillanatnyi lelki, fizikai és mentális állapotuk, sőt, egyéni tanulástechnikájuk, éppúgy befolyással van saját teljesítőképességükre, mint ahogy önmagában pusztán az is, hányan vagytok épp a tatamin az adott alkalmon, oktatódnak hány páros gyakorlóra kell figyelnie.
Az újdonság varázsa
De éppúgy befolyással lehet az edzésre az is, milyen technikákat bont ki a mester ukéi segítségével: az aikido-ban nem ritka eset, hogy egyes, a vizsgáztatásban magasabb szintre sorolt technikát egy kezdőbb aikidoka hamarabb elsajátít, mint egy alacsonyabb szinten elhelyezkedőt, ha a kibontását, a variációk egymásra építésének folyamatát mestere irányításával „el tudja kapni”. Másik oldalról viszont: több mozgásfázisból álló technikák elsajátítása több fejtörést okoz akkor, ha a gyakorló nem magabiztos az alapokban (lépések, testtartás, gurulás, kicsivel később dobásból esés).
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a harcművészet gyakorlása általában idealizált mozgásformák illetve harci technikák elsajátítását, folyamatos tökéletesítését, elveiknek megértését, a mozdulatok művészi szintre emelését jelenti. A gyakorlásnak ez az edzőtermi módja némileg eltér attól, ha a tanultakat valós „harci” helyzetben, azaz az utcán vagy épp családodat, párodat védve kell alkalmazni, mert nincs lehetőség a menekülésre (akkor is, ha egyébként, mint a ZummAikido-nál is, az edzőteremben tanulod az alkalmazást is). Az aikdio ismert lélegzetelállító bemutatóiról, melyet nagy nyilvánosság előtt általában magas szinten lévő, több danfokozattal rendelkező mesterek tartanak: az ekkor látható mozgásművészet némiképp eltér attól, amit például egy utcai önvédelem során láthatnánk. Az egyikben való fejlődés előmozdítja a másikat is, ám az elért „szintek” lehet, hogy nincsenek teljesen fedésben egymással – már amennyiben van értelme konkrét „rázós helyzetek” megoldásánál szintről beszélni.
Az „igazság” akkor tényleg odaát van?
Ebben a rövid cikkben nincs lehetőség kitérni az aikido oktatási lehetőségeire, metodikáira. Mi a ZummAikido-nál, Chrristian Tissier shihan (8. dan aikikai) oktatási rendszerére támaszkodva tanuljuk ezt a különleges harcművészetet, de mestereink oktatatói munkája jóval többől áll, mint egy-két technika gyakoroltatása, vagy épp a tanítványoknak ismeretlen technikák gyors, követhetetlen felvillantása. Azokban a dojokban, ahol az oktatók felkészültek, szenvedélyük és nemegyszer hivatásuk az aikido, a legjobb, ha rábízod magad mesteredre. A sensei minden (eltérő fejlődési ütemű) tanítványát figyelemmel kíséri, és biztos lehetsz benne, folyamatosan keresi azokat a megoldásokat, módszereket, amelyek révén közelebb tud vinni téged és társaidat az adott edzés anyagának elsajátításához. Hiszen melyik tanítvány merné azt mondani: neki már nincs szüksége gyakorlásra egy-egy technikából? De melyik mester ne örülne, ha látná az érdeklődést az újdonságra, a még nem ismertre és annak kipróbálására tanítványai részéről?
Az „igazságot” – az aikido alapítói tanításával összhangban – leginkább magában kell keresnie minden aikidoka-nak. A kitartó, célirányosan ismétlő, koncentrált gyakorlásra minden edzőtársnak szüksége van, ahogy arra is, hogy az aikido világának újabb és újabb területeire léphessen át bizonyos időközönként. Szükség van arra, hogy kipróbálják, milyen teljesen kezdővel és több danos gyakorlóval dolgozni, hogyan kell apró termetű embereket finoman dobni, és mit lehet tenni akkor, ha egy termetesebb edzőtárs úgy dönt, uke-ként nem adja olyan könnyen magát. Az aikido tanítási módszereiben sosem lesz abszolút, és ezért gyakorlói is akkor érhetik el a legnagyobb fejlődést, ha mesterük útmutatása alapján változatos, de kitartó módon, rendszeresen gyakorolnak, és – összhangban az alapelvvel – a partnerrel és a partnerért is dolgoznak. Ha így járnak el, egy ikkyo-variáció sem lesz soha unalmas, hanem minden egyes próbálkozás mást és mást fog adni számukra.
Hai douzo!