Őszinte leszel hozzám: az, hogy mész vagy nem mész idén aikidós nyári táborba – például a Zumm Aikido hagyományos nyári táborába Stéphane Goffinnal –, az bizony kizárólag a te egyéni, hovatovább, szuverén döntésed. Szíved joga, kézfertőtlenítőd ügye, egyéni vérmérsékleted fokmérője, hogy ezzel a képzavarral éljek. Nem dönthetünk helyetted, de ha tehetnénk se tennénk. A döntés – a támadás és a védekezés, az uke és a tori – joga a te kezedben van. Biztathatnánk – és tulajdonképpen biztatunk is: gyere nyári táborba! Jó lesz, mint mindig. De hogy jössz-e: az most még inkább rajtad múlik. Nekünk egyetlen tanácsunk van idén a nyári táborhoz.
Őszinte leszek hozzád: nem szeretném sokadjára leírni azokat az általános edzőtermi tanácsokat, intelmeket, meglátásokat és finom sugallatokat, melyek arról szólnak, mit csináljon idén az aikidós. Vagyis hogyan csökkentse a koronavírussal való találkozás esélyét a tatamira készülve, akkor, amikor a bő fél éve még önfeledten repülőn ülő világ azt sem tudta, hogy ez a kis sunyi támadó közöttünk van. Azóta meg már sokan. Nem, nem szeretnék a húsz másodperces kézmosási szabályról eszmét futtatni, és arról sem akarok öndiskurzust kezdeni, lehet-e maszkban aikidózni (na de milyen maszkban?). Ezek fontos dolgok, némi felelősségérzettel, mostanra el lehetett azokat sajátítani.
Egyetlen egy dologgal készültem, időben közeledve a Zumm Aikido hagyományos nyári táborának idei időpontjához, augusztus 5-éhez: a bizalommal.
Ez egy roppant fontos dolog most, hogy közeledik a balatoni tábor ideje. S közben – megelőzendő a vírus nagyarányú behurcolását – a cikk írásakor hatályos magyar kormányzati döntés szerint, háromféle színnel jelölik a világ országait a vírusfertőzöttség és ezzel összefüggésben, a magyarországi beutazás függvényében. Ez egy nagyon izgalmas dolog, mert egy olyan táborban, mint a mi nyári aikidós táborunk, rendszeresen üdvözöljük a résztvevők között például osztrák, szlovén, olasz, görög, sőt, brazíliai barátainkat is. Ez most különös – bocsánat – színezetet kap a járványhelyzet alakulásának függvényében. Hiszen – megint csak a bejegyzés írásának idejében – ha a helyzet nem változik (rosszabbodik) jelentős mértékben, ismét arra számítunk, hogy több országból is eljönnek hozzánk a Balatonra, hogy öt napig együtt aikidózzunk és fejlődjünk Goffin mester irányításával.
A kérdés az, hányadán (hagyjuk most mindkét szóviccet) állunk a bizalommal?
Őszinte leszek magunkhoz: azért erőltetem ezt a kifejezést, mert míg bár általában ahhoz általában a személyes viszonyainkat társítjuk, valójában van más, közösségi, sőt, ha úgy tetszik, társadalmi olvasata is. A bizalom nem csak a legközvetlenebb, baráti, mentor-tanítványi, szerelmi, egyáltalán, érzelmi és személyes kapcsolataink egyik megalapozó kérdése.
Hanem jelen van abban is, mennyire bízunk abban a társadalomban, annak intézményeiben, amelyben élünk. De hogy ne vétsük el nagyon a léptéket, maradjunk most közösségeinknél. Mert a bizalomnak nagy szerep jut ezen a színtéren is, a közösségekben, ahova tartozunk. S ezért nem kevés köze van a nyári táborhoz is.
Bizalommal Balatonra, a tatamira
Érdekes, hogy a bizalom kifejezésnek – már etimológiáját tekintve, de másként is – meglehetősen sok köze van egy sokkal nehezebben megragadható fogalomhoz, a hithez. Ám a hit az már tényleg valami olyasmi, amit a filozófia, vagy a teológia vizsgál. A bizalomnak sokkal könnyebb megtalálni lélektani, társadalomtudományi olvasatait.
Például, egy – szerintem – bölcs megállapítás szerint, ha valakit bizalomra méltónak találunk (ez nem okvetlenül velünk közeli kapcsolatban álló személy, hiszen lehet az egy hivatali ügyintéző is), a látszat ellenére, nem vagyunk irracionálisak. Ha ugyanis bármi egyebet említünk, mint azt, hogy a másik fél bizalomra méltó, azzal tulajdonképpen mást jelzünk. Azt, hogy a másikkal való kapcsolatunk (legyen az bármilyen természetű is) valójában nem a bizalomról szól. Hanem valami másról, hiába hisszük az ellenkezőjét. Ugyan egy rövid blogbejegyzésben indokolatlanul messzire vezetne ennek kifejtése, de hasonló vonatkozások merülhetnek fel akkor is, ha egy (edző)társi közösségről van szó.
Közös edzés és bizalom
A bizalom lélektana, illetve szociálpszichológiája, azaz társas kapcsolatainkban való megnyilvánulása, összetett és rengeteget vizsgált jelenség. Én nem is kívánok ehhez értőként tetszelegni. Azt viszont tudom, hogy a bizalomnak mennyi szinten, és milyen fontos szerepe van, például egy nemzetközi aikidós edzőtábor sikerében. Ahol – túlzás nélkül – országokon, kontinenseken átívelő edzőtársi és baráti kapcsolatok elevenednek meg újra és újra, rendszeresen, hogy az abban résztvevők együtt fejlődjenek. Nem szükséges hosszasan fejtegetni, ennek hatványozott jelentőségét a mostani koronavírus-járvány idején.
Természetesen távol áll tőlem, tőlünk, mindennemű „ezotéria”: nem állítjuk azt, hogy ha bizalom önmagában kulcs az idei nyári táborhoz. De azt tudom, hogy nélkülözhetetlen. A baráti, edzőtársaid, oktatód iránti fontos, bizalmi kötelékek nem hatásosak a vírussal szemben (ez persze nem is róható fel nekik), de szükségesek a tatamira fellépve.
Azt állítjuk, hogy a nyári tábor – remélhetőleg – résztvevőjeként, minden okod megvan arra, hogy ha eljössz velünk idén is a Balatonra és a tatamira lépsz, akkor azt teljes bizalommal tedd. Felelősséggel és odafigyeléssel, de különös bizalommal az idei újabb, együtt töltött öt nap iránt. Bizalommal a tábort szervező Zumm Aikido, az oktatód, a tábor foglalkozásait tartó Goffin mester iránt. Az edzőtársaid, a technikád, a te és a közös aikidótok iránt. S nem utolsó sorban, bizalommal önmagad iránt, hogy a táborban részt vevőkkel közösen, idén is ugyanúgy tudsz fejlődni és mások fejlődését támogatni, a mostani szokatlan körülmények között is, mint máskor, béke- és vírusmentes időben.
Magasra dobott labda, le is csapom: virálisan terjednek a videók, magyarázóábrák aikidós fórumokon is a helyes kézmosás metodikájáról a koronavírus terjedése kapcsán. Látom az online közösségi felületeken aikidós csoportokban a kontaktus szakadását, az ideiglenesen bezáró dojók sokasodó búcsúüzeneteit bizonytalan ideig tartó szünetre. Keresem ezekben, melyik mester tréfálja meg tanítványait „házival” a kényszerpihenő idejére (még nem láttam ilyet), és külön elnézem az irániak namastézását, egyik mesterünk ott készült videóit, képeit, egy elköszöngetős videoüzenetből például süt a derű, pedig hetek óta azon hortyog a fél világ, hogy ott ha eddig semmi, majd ez a kis élni akaró alattomosság, megroppantja a sah egykori országát.
Látom, nézem, tűnődök azon, hogy akasztják szögre a gi-t most sok helyütt, és kerül fegyvertokjába a kontaktus, a dojok alfája és omegája, a pont, ami körül egyébként oly gyakran forgunk. Könnyen jövő mélázásomnak gyakorlatias tülkölést ad időnként gondolatban, hogy hamarosan itt is bekövetkezhet ez, de most akkor sem ez foglalkoztat. Eszembe jut a csokoládéra, vécépumpára, a tiszta vízre, a szeretetre és az ukéra is egyaránt érvényes közhely (s mivel közhely, ezért igaz): mindig akkor értékeljük, milyen sokat jelent, amikor (épp) nincs. Akkor most tegyük oda a kontaktust a sorba? Írjuk fel a – remélhetőleg ideiglenes – veszteséglistára? Kultúrantropológus vagyok, arra tanítottak, ahhoz szereztem affinitást, hogy jelentéstulajdonításokat lássak és értelmezzek, és ezeknek karakterét valamilyen mások számára is megfogható keretbe helyezzem – ez, amennyire elvont duhajkodásnak hangzik, annál izgalmasabb, de ennél jobban most nem mélyedek el benne.
S aikidósként tudjuk, tudni véljük, mit jelent a kontaktus.
Hogy mit veszíthetünk akkor, ha az most megszakad edzőtársak között a tatamin, dojotagok, társ-dojok, régiók és országok aikidókái között a vírus terjedése miatt.
A 17-18. század fordulóján nagy-nagy átalakulások zajlottak, nem egyszerűen a tudományban, hanem az európai gondolkodásban. A filozófusoknak, a bölcselet embereinek, olyan dolgokat kellett megmagyarázniuk és értelmezniük, melyekre akkor már egyre gyakrabban jelentkezett a ráció, az észelvűség és a fizika. Nagy kihívás volt összeegyeztetni egy természeti törvénnyel leírható jelenség mechanikai és esztétikai magyarázatát. A tengerpart hullámzását árapálykor, a szélfútta homok mozgását és annak képzettársításait, s igen, azt is, mitől látni egy nőt szépnek. Meg egy csomó minden mást. Keresték azt a többletet, ami megadja az élmény leírását a természeti törvényeken túl, mindannak, amivel kapcsolatba kerülhetünk. Nem olyan ez, mint az aikido kontaktusa? Állítom, igen. Érdekes dologra bukkantam: egy Nicolas Malebranche nevű francia gondolkodó arról írt akkortájt, ha kapcsolatba kerülünk valamivel (kontaktust létesítünk), ne az érzékeink alapján ítéljük meg a dolgot, az egészet („a testet”), hanem pusztán arra gondoljuk, milyen érzést kelt bennünk. De a szeretet vagy kellemetlenség, amit akkor gondolunk – mondja a szerző – nem a másik testről mond ítéletet, hanem bennünket segít a túlélésben, az adekvát reagálásban. Az érzetek gyorsabbak, mint egy racionális elemzés. „Ha az elme csak azt látná a testekben, ami valóságosan bennük van, és nem érezne olyasmit, ami nincs meg bennük, csak nagy nehézségek árán tudná szeretni és használni őket. Arra van tehát szükség, hogy kellemesnek tűnjenek, s olyan érzeteket okozzanak, amelyekkel maguk nem rendelkeznek”- állítja a filozófus, és megengedhetőnek érzem kiragadását az átfogóbb elemzésből.
Gyönyörű szavak és szerintem nagyon igazak arra a helyzetre, amikor a tatamin állunk. Van tehát valami olyan rárakódás az érzékekkel felfogott találkozásokban, kontaktusokban, ami
létrehoz egy többletjelentést, és egy annak megértéséből fakadó reagálást.
Hogyan támad az uke? Erősen, lágyan? Mi az a többlet, mit ad nekem, amikor keze a csuklómra simul, érzem bőrét az én bőrömön, mozgásának energiáját, testének illatát, arcomon tekintetét? S – máris – jól időzítettem-e a technikát, amit épp elkezdtem csinálni?
Ismerősek, ugye? Te is hallottad a dojódban megannyiszor a kontaktusról. Annak jelentéséről, tartalmáról, melyek most „elveszhetnek”, ideiglenesen, egy hangtalan nem uke támadó miatt.
Amikor most azt mondtam, a kontaktus jelentése,
akkor ilyesmire gondoltam. Az érzékelésből kibomló élményre, a másiktól jövő
többlet befogadására, mely az aikidóban úgy jelenik meg, olyan leszármazásokkal,
ahogy azt mindannyian jól ismerjük.
Ez a jelentés veszhet most el egy időre a kontaktus megszakadásával, és ha ez megtörténik, talán újra (jobban) értékeljük akkor, ha megint létrejön. Mert a kontaktus jelentésében ott a másik lényéből, energiájából egy darab, ami több, mint szűrtüszők összeakadása. Ott van az, amit átad neked, hogy dolgozz azzal, hogy használd. Benne van testének fizikája, s ez alapján viszont jóval több: a megkezdett technika lehetőségeinek aktuális határai. A jó- vagy esetleg rosszabb szándéka. A maga fejlődésének ígérete, és a te fejlődésed előmozdítása. Saját aikidós stílusa. Az idő- és térkezelése. Benne van bőre színe, rassza, és igen, az azokkal összefüggő társításaid is (ne feledd, érzékekkel, és kevésbé elmével dolgozol). Benne van valamennyi múltjából, és az eljövendő éveiből. S benne vagytok ketten, egyenlően, egymásért működve. A „neked adás” szándéka. Egyetlen kontaktusban.
A fizikai törvényekkel leírható mozgáson és biológián túl, az a „bizonyos” többlet, a számotokra kialakuló jelentésréteg.
A koronavírus ezt a jelentéssel töltött, egyszerre fizikai és metafizikai, mechanikai és esztétikai kontaktust zilálhatja szét, a technikáknál, és átmenetileg közösségileg is. Ezeket az érzékeléseket és az egymásnak adottakat. Robinsonokat faraghat a kontaktus nélkül maradt aikidókákból, még ha nem is hosszú időre. Ne hagyd, hogy elveszett jelentéssé váljon számodra mindaz, amit kontaktusnak hívunk a tatamin. Ha abba a helyzetbe kerülsz, hogy ideiglenesen nem tudsz edzeni járni, akkor jusson eszedbe,
mennyi minden vár a tatamin később majd, amit a kontaktussal kaphatsz, és adhatsz meg.
Tanuld meg másképp, és újra (fel)értékelni a kontaktust – erre lehet jó a bejegyzés pillanatában az egyelőre nem látható kifutású, járvánnyal fenyegető helyezet. (S persze, moss gyakran kezet.)
– Hát minek mennék aikido edzőtáborba, ha nem azért, hogy aikidózzak? He? Vagy még inkább: hö…? – Ha engem kérdezel… – Miért, nem vetted észre hogy épp téged kérdezlek?! – De, nem kell mindjárt leszorítani… Szóval, ha engem kérdezel, korrekt döntés azért menni egy ötnapos edzőtáborba, különösen a Balatonhoz, hogy aikidót gyakorolj. Én például meglehetősen előre tettem a motivációs skálán, szóval nem rossz – figyi ezt a szót – preszuppozíció, ha azt mondod magadnak, azért mész, hogy aikidózz. – Mi másért lehetne még? No persze, ott a Balaton, meg te is behúzod a jó öreg haverok-buli-sör szentháromságot, esténként rá is gyónsz a félliteresek szesszentésére – ééérted, én is tudok szóvicceket –, meg lehet kicsit közelben kirándulgatni, ez-az, de hát edzőtáborba azért mész, hogy eddz. Nemdeugye? Sőtmisőt: ott van az edződ, edz ő is, itt jöhet a hahaha… szóval ééérted… – Persze, és köszönöm, nem tesóztál le hozzá. – Sose tenném, tesó. – De most tényleg így akarod ezt folytatni? – Isten… izé, a szakrális kamiza őrizzen meg tőle…! – Akkor abbahagyhatjuk? Megmutassam, mire gondolok? – Mutasd. Ha nem sok neked együtt a gondolkodással, kacc…
Először meglátni, hogyan használja egész testét az azóta az ötödik ikszét megkezdő, 6. danos aikido mester egy edzőtáborban, olyan, mint Umberto Eco (egyik? másik?) regényfőhősének „ekkor”-élménye a Foucault-inga elején: nem tudni, hogy életre szól-e, de hogy ismétlődő, az könnyen sejthető. Az „ekkor láttam meg” időtapasztalása, az értelmezési origó, a jövőben a múlt megszólításával kijelöltté tett, minden edzőtáborok hermeneutikai viszonypontja lehet, ha nem is épp most regényfőhősnek, de szalajtott aikidókának, tanoncnak, deshi-nek (ha valakinek ez tetszik) akár. Egyszerű intellektuális erőfeszítéssel belátható: az ebből elindított értelmezési hurok, az önmagába csavarodó megértési spirál, amit egyes pontjain az aikidókát újabb és újabb felismerésekhez juttatja, nyári edzőtáborról nyári edzőtáborra mélyül. Miközben formalizáltságával, „ötnapjával”, Balatonjával, vizével, vigalommal, aggodalommal, mosolyával, néha-vizsgáival, arcaival, szagaival, ugyanaz minden – csak a spirál mélyül, kinek meg-megszakadva, kinek folyamatosan. Szakmailag keletkezik többlet. Lebomlik egy-egy korlát, új megvilágítást kap egy technika, mást látsz mint az otthoni dojoban, tetszetősebb vagy épp nehézkesebb megoldást, ahogy nézed Stéphane Goffint, 6. danos oktatót (úgy csinálni pont, pont nem tudod). Az mondják, erősödik az izmok emlékezete is, bár ilyen, mármint muszkli-memória: sajnos nincs. Még ha ez ki is ábrándító. Többnek lenni egy nyári – különösen egy balatoni – edzőtábor után aikidóban azt jelenti, hogy…. hogy farizeuskodás az, ha valaki a lehetséges olvastok közül, a többszólamúságból, egyet erőtől duzzadva emelne diadalra. A jobb sankyot. A hibátlanhoz közeli fegyveres katát. A belátások újszerű(bbnek ható) összerendezését. Ezek hozadékok, és a te aikidód lehet tőle több. Valóban. Szakmailag.
Kérdés, hol vagy te, a te aikidódban?
Amikor rákeresel a Googleban – nagyjából akkor, mikor a következő mondatot is elolvasod – az „aikido everyday life” szóösszetételre, akkor – ekkor – ott lesz több könyv, blogbejegyzés, miegymás. Praktikusság, okosság, az aikido mint a kiegyensúlyozott életvitel eszköze. Mind-mind beleérzés abba, hogy az alapító valószínűleg tényleg komolyan gondolta az univerzummal, a végtelennel való végső összekapcsolódást, és a szeretet harcművészetét egyben a megbocsátás és az elengedés („ha földet ér a kéz, mae ukemi előre”) budójává is avatta. Önmagán, túlmutató szándékkal. S a könyvek, mit a találó megtalál neked: mint talmudi gesztusok, az élettel összeegyeztetésre szánt kommentárok és magyarázatok, a feszítés nélküli aikidóról. Egy balatoni edzőtáborból magaddal hozod azt, amit szakmának hívunk. És tapasztalatot szerezhetsz arra, amiről talán csak ezekben a könyvekben olvasnál. Mindennapok aikidójáról egy nyári edzőtáborban. Paradox lenne? Aligha!
A minden évben öt nap, a kis rítusokkal („hórukk, ez itt a tatami dori fogás!”), a szakrális téridőben tett beavatásokkal („ó, tényleg, együtt vizsgáztunk abban a nyári táborban!”), a más állapot hívásával (akár csak egy esti mulatozás), és még sorolhatnám, ez mind együtt az, amitől – ha figyelsz – megtalálhatod magadat a te aikidódban. Ott, ahová az alapító tulajdonképpen szánta. Vagyis nem, vagy nem elsősorban a tatamin, hanem minden máshol.
Abban, hogyan keresed meg magad évről évre ugyanabban a formában. A faházakban (emlékszel, ugye, a keret adott). A mással való kapcsolatodban. Ugyanazokban a – nem, nem ismerős, mindössze nem teljesen idegen – arcokban. A köszöntésben és a búcsúban. A saját attitűdödben. A gesztusaiban. A mindig hasonlóban, de mégis spirál módjára mélyülően. Abban, kihez mész oda meghajolni, és kinek kerülöd a tekintetét mikor aikidózol, és amin belül – edzőtábor, igen – technikát is kell csinálni. Kivel akarsz vagy nem akarsz kapcsolódni. Hogy magaddal vitted-e a gi-dben, kimelegedő testedtől fűtötten a megkülönböztetés, személyválogatás szándékát vagy a megbocsátás hiányát, mikor felléptél a tatamira, és hogy ebből mit ismersz el magadnak, és mit rejtesz el. Azt, hogy elkezded-e a mindennapok aikidóját abban az ünnepben, amiben öt napig vagy, s ha nem, képes maradtál-e ünnepként megélni ezt az együttlétet.
Megtalálod-e ebben a saját „ekkor”-pillanatodat, eljutsz-e ebből kiindulva mindig újabb, de sosem teljes belátásokhoz?
Ezt jelenti a látszólag paradox helyzet feloldása, ezt jelenti a tatamin kívüli aikido, amire épphogy nincs is alkalmasabb terep, mint nyári edzőtábor, napi négy óra tatamiidővel. Olvasatomban, teszem hozzá. Az aikido szent téridejébe beemelni a profánt úgy, hogy harsánysága öt balatoni napig, az edzőtábor idejéig, háttérbe kell hogy szoruljon, de másokkal való kapcsolódásodban szinte egalitárius módon jut(hat) érvényre. Méghozzá nem is akárhogy, hanem önreflexióval, de a kényszer nélkül. Ha egy mód van rá, örömmel. Hiszen nem ez lenne-e az aikido végső célja: utat találni egymás idegenségén, fenomenológiai másságán túl a közöshöz, a beleadott energiához, és mindezeken túl a végtelenhez, ahogy az alapító megírta? S található-e ennél jobb és alkalmasabb ethosz, mint egy nyári edzőtábor? Évről évre mérni, ugyanabban a formális keretben: hol tarthatok ebben? Még ha jön is mellé kyu, vagy dan: hol vagyok az aikidómban én, ha lelépek a tatamiról?
Aikidózni menni egy nyári edzőtáborba (persze hogy nonszenszül hangzik, de lásd. eddigiek) semmivel sem kevesebb (naná, hogy morálisan sem!), mint hogy ez azt is jelenti, öt napos ünnep van arra, hogy megpróbáld megérteni (egyáltalán, igénynek lenni erre), hol vagy most a saját aikidódban. Nem stílusban, irányzatban, logikában, hanem jelentőségben, princípiumokban. Viszonyokban. A téged körülvevő megannyi más minőséggel (edzőtárssal, tábortárssal, itthonival, külhonival, mesterrel, tanítvánnyal, és minden egyébbel). Hiszen tudod: minden egyes edzőtáborral több lesz az aikidód. A progressziót saját magadhoz méred, nem ahhoz, akit oktatóként a tatamin látsz – tudod a házit, meg is csinálod. Kérdés, van-e igény annak belátására, hogy te hol leszel az aikidódban egy nyári edzőtábor után? S milyen lesz a te – könyveken túli – mindennapi aikidód?
– Körülbelül így tudnám összefoglalni. De inkább belül, mint körül. Érted? – Nem. De azt értem, mit akarsz mindezzel.
Elhamarkodott megállapítás az, hogy a kisközösségi, törzsi kultúrák mára letűnt formái az emberiség szerveződésének. Az, aki csak egyszer is járt olyan teremben – minél nagyobb városban tartózkodik valaki, annál nagyobb eséllyel találhat ilyen termet –, ahol a keleties hangzású „imatat” névvel illetett szőnyegek vannak lerakva, az pontosan tudja, hogy a modern tribalizmus nem merül ki holmi szombat esti szubkultúrákban, életmód-irányzatok laza szerveződéseiben, vagy, uram bocsá’, jól sikerült politikai marketing kitalálóinak elégedett pillantásaiban, ha látják, (egyszerűsített) üzenetük hogyan kovácsolja egy táborba egy nagy és sokszínű társadalom egyes tagjait. Nem, aki járt már úgynevezett imatatos teremben, az megfigyelhette, hogy ott különböző embercsoportok hasonló helyzetben és hasonló helyen, számtalan módon viselkedhetnek. S ha egynél több alkalommal lehetett tanúja az ott megfordulók viselkedésének, valószínűleg az is feltűnt neki, hogy ezek a különböző, valami módon mind a titokzatos imatathoz kötődő emberek egymásról is valamilyen véleménnyel vannak – legalábbis számtalan vélelmet, hiedelmet osztanak a több csoportról, noha egyes, éles szemű megfigyelők azt állítják, valójában csak nagyon korlátozott ismerettel bírnak egymásról. Olyan formák, népecskék ezek, melyek még a törzsiség egyik per definitionem jellemzőjét is látványosan megjelenítik. Nevezetesen, a kötődést a teremhez, az abban lévő mágikus szőnyegekhez, mint valami ökológiai nichehez, különösen, ha az egyes törzsek azokat egymás utániságban, rituális ciklikussággal használják.
Egyes kutatók azt mondják, ezek az egymástól igen különböző törzsek szinte mindegyike valamilyen klánszerveződésnek is a tagja, de ezek strukturális leírásának teljessége még várat magára. A korai megfigyelők feljegyzéseiből azonban tudni lehet, hogy a klánokba tömörülés megjelenik az odikia törzseknél is, azoknál az igen különös imatatos népeknél, amelyekről, illetve ezek tagjairól, rövid expozéként szól ez az írás. Az odikia törzsek tagjairól való ismereteink száma és minősége rendkívül ellentmondásos. Egyrészt nagyon sok mindennel nem vagyunk tisztában velük kapcsolatban, a szerzett ismereteink nagy része nem objektív, diszciplináris igénnyel végzett megfigyelés, hanem odikiák kinyilatkoztatása révén áll rendelkezésre. Ugyanakkor az odikiák nagyon szívesen beszélnek magukról és különös szokásaikról, ami némileg megkülönbözteti őket a imatatos termek többi törzsi szerveződésétől. Többségük nyíltan oszt meg információkat hovatartozásáról, és türelmes a velük szembeni előítéletekkel, félreértésekkel kapcsolatban – mely egyébként más törzsek részéről is megnyilvánul irányukba. Ez a furcsa, de álláspontunk szerint nem feloldhatatlan paradoxon teszi az odikiákat rendkívül érdekessé.
Fehér, és csak kevés fekete
Először is, ott van mindjárt a már emlegetett imatat kérdése. Ennek a furcsa, titokzatos szőnyegfélének a termeket látogató törzsek közül talán az odikiák tulajdonítanak a legnagyobb, már-már varázslatos képességet. Ehhez tudni kell, hogy imatatból az odikiák többfélét különítenek el, és a megfigyelt összes törzs közül, számukra a legfontosabb, hogy az adott teremben milyen áll rendelkezésre rendszeres szertartásaikhoz. Hitük szerint ugyanis az imatat szőnyegek vastagabb változatai megvédik őket a komoly sérülésektől, amiket szertartásaik során akkor szerezhetnek, amikor egyikük odahajigálja a másikat a földre. Különösen az odikia törzsek fiatal tagjai vannak a veszélynek kitéve, akik még nem rendelkeznek azokkal a harci jártasságokkal, amelyekkel el tudnák hárítani a sérülést, amikor őket dobják oda. A fiatal odikiák többsége – főleg akik még nem estek túl külön beavatási szertartásokon – ilyen imataton szeret gyakorolni, de a törzs prominens tagjaitól is nem egyszer hallani, hogy ha a szertartások során rájuk kerül a sor, esni csak oduj imatatokon esnek szívesen.
Ha pedig prominens tagok: az odikia törzsek sokfélék lehetnek, de szertartásaik általában mindig ugyanolyan rendben zajlanak le, és minden teremben könnyű megkülönböztetni, kik számítanak már a törzs tapasztaltabb, jártasabb harcosainak, és kik azok, akik még csak tanulják a rituális-liturgikus rendet. Az odikiák nagyon szeretik a fehér színt, sőt, néhány kivételtől eltekintve, harcosaik vagy teljesen fehérbe, vagy fekete és fehér színbe öltöznek. Utóbbi színekbe csak a már bizonyított harcosok öltözhetnek, olyanok, akik már képesek maguk is segíteni a fiatalabb harcosokat a fejlődésben. Érdekes, hogy a férfiak és a nők ugyanúgy öltöznek, ruháik szabásában alig van eltérés, és a rangidős harcosok mindegyike szoknyaszerű nadrágot hord, legyen az akár nő, akár férfi. A odikia törzseken belül a rangidősök általában nagy tiszteletnek örvendenek, és az imatatos szertartások alkalmával, a törzsi hit szerint, áldást és szerencsét hoz a fiatal harcosoknak, ha az adott rítust a szertartáson belül, valamelyik rangidős harcossal közösen mutatják be. A kevés szín használatával az odikiák meggyőződésük szerint a technikai jártasság és a harci rítusok végrehajtásának gyorsasága mellett is, inkább a törzs tagjai közötti egyenrangúságot, partnerséget fejezik ki.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a rangidős harcosok között is nagy különbség lehet, fokozatban és harci tapasztalatban is. Érdekes, hogy ezt öltözékükkel nem jelölik. Ahhoz, hogy egy kívülálló vagy egy fiatal harcos megtudja, kivel, mennyire tapasztalt harcossal mutat be éppen közös rítust, meg kell hogy kérdezze tőle – noha a hangos beszéd az odikia törzsben a szertartások során megtűrt, de nem kívánt elemnek számít. Még inkább figyelemre méltó az, hogy a törzs vezetőjének sincs különb ruhája a legavatottabb, vagy épp jobb kezének, helyettesének számító harcosánál. Az odikiák ennyiben is elütnek a többi imatatos törzstől.
Furcsa hit hálójában
Az odikiák igen sajátos spiritualitással rendelkeznek. Szertartásaikat rendre úgy folytatják le, hogy abban csak alkalmanként van jelen a kozmosszal való összekapcsolódás ígérete, de tetteikről mégis úgy beszélnek, mint ami egy magasabb lényegiségnek a testhasználatban való kimunkálása. Éppen ezért, vizsgálódásunknak ezen a pontján ajánljuk, hogy a későbbiekben mítoszkutatók és vallásetnológusok bevonásával próbáljuk megérteni az odikia világképben rejlő metafizikai sajátosságokat.
Egy odikiát ugyanis soha nem lehet zavarba hozni a szertartásaik mögött húzódó transzcendencia és az imatatokon megnyilvánuló, harcias testrítusok közötti, első pillantásra ellentmondásnak tűnő feszültségre való rákérdezéssel. Az odikiák azt mondják, amit a termekben látni, azok tulajdonképpen rítusok sokaságai, szinte végtelen gazdagságú szimbólumkészlettel és azok variációival, melyekkel harci helyzetekre készülnek, és amelyekről úgy tartják, komoly sérüléseket tudnának okozni azzal egymásnak, ha nem pusztán rituális előadásmódban gyakorolnák azokat. De az odikiák azt is mondják, ezzel ők tulajdonképpen testiekben és személyiségükben is fejlődni akarnak, sőt, a rítusoknak és az egész szertartásnak az a szerepe, hogy a másik, a partner is fejlődjön abban. Némelyik odikia azt is hozzáteszi, hogy számukra a béke mindennél előrébb való. Általában ilyenkor kétkedő pillantásokat kapnak, mire válaszként roppant türelmesen magyarázzák azt, hogy a ritualizált harci gyakorlatok és a világegyetemmel való egyesülés és harmónia nem áll távol egymástól, sőt. Törzsük legendás alapítója, I’esneso, nemcsak a rituális formulákat dolgozta ki, hanem gondolatait pergamenre vetve, hosszas értekezéseket hagyott hátra az odikiákra arról, hogyan szolgálhatják a harci gyakorlatok egymás fejlődését és a békés egymás mellett élést. Ez nagyon sok odikia számára identitásképző elem, különösen akkor, amikor a hit bensővé válik. Ugyanakkor mindezt néhányan kétkedve fogadják, sőt, egyes kutatók szerint, más imatatos törzsek szerint az odikiák rituális gyakorlatai nem is igazán harci gyakorlatok. Mire ők válaszként a testhasználat fontosságáról beszélnek, és arról, hogy harci helyzetekben a lényegi elem a távolságon és az időzítésen, és nem elsősorban a testi erőn van. Így érthető, ha rítusaikban is inkább ezeket gyakorolják.
Tény az is, hogy bár az odikiákat befogadónak tartják – ahogy ők magukat is -, sokan nem tudnak csatlakozni semelyik törzsükhöz, mert túl bonyolultnak tartják a ritualizált harci formákat, vagy nem hisznek azok hatékonyságában. Vannak, akik számára sosem világosodik meg annak az odikia tanításnak az értelme, miszerint az imataton látható mozgássorok nem önvédelmi, és nem is feltétlen támadó célokat szolgálnak, hanem a világegyetemmel összeköttetésben lévő térnek és benne a testeknek olyan uralását, ami megkülönbözteti rituáléikat más törzsek direktebb harci táncaitól.
Hétköznapok a törzs szertartásain
Az odikiák egyébként ettől függetlenül kevés szabályt állítanak fel maguknak. Minden termükben van egy szentély, ahol a rituális gyakorlataikhoz szükséges, veszélytelenített fegyvereket tárolják. Az odikiák és különösen a törzsfőnök jóindulatát mutatja, hogy a fegyvereket rituális kellékként rendelkezésre bocsátja akár a legfiatalabb harcosoknak is a szertartások idejére. Más, kísérő rítusuk egyébként kevés van, azok viszont annál furcsábbak. Az egyik ilyen például, hogy a rituális fegyvereket nem szabad átlépni (ez hitük szerint megsérti a fegyver lelkét), a másik pedig az imatat szőnyeg tisztán tartása. Az odikiák minden szertartás előtt különös, zöld színű folyadékot öntenek egy vödör vízhez. A zöld színű folyadékról úgy tartják, képes megfékezni azokat az ártó betegségeket, melyeket más törzsek saját rituáléik végzése során az imatatokon hagyhatnak. Ezzel a keverékkel aztán, szigorúan egyenes vonalon haladva, lényegében felmosnak az imatatokon. Hasonlóképp fontos a szertartások elején az üdvözlés, majd a végén a köszöntés. Ilyenkor a törzsfőnök először meghajol a nép mitikus ősatyja, I’esneso arcképe előtt – mintegy bálványként –, majd köszönti a törzs tagjait, azok pedig őt. Ugyanez a formula ismétlődik a szertartás végén. Mindez azt mutatja, hogy az odikia gondolkodást erősen áthatja a mágikus hit, mely viszont nem elmaradottságot jelez – mint gondolhatnák sokan –, hanem a spiritualizmusnak azt a formáját, mely képes szervezni a szertartások menetrendjét, gyakorlati lefolytatását.
Az üdvözlés és az elköszönés között a harci rítusgyakorlatokat mindig a törzsfőnök mutatja be az odikiáknak, ám abban nemcsak rangidős, fekete szoknyát viselő tanítványai, hanem iránymutatása alapján, a fiatalabb harcosok is segítségére vannak. Ezekre itt viszont nem térünk ki, mivel ismertetésük, jelentőségük, az odikiák részéről tulajdonított értelmük külön írás tárgyát képezheti.
Az odikiák emellett barátságos, közvetlen nép, törzseik többsége befogadó, sőt, egyes jelzések szerint a kötelező és gyakori szertartásokon kívül, a tagok többsége igen gyakori összejáró, és ezen alkalmakkor még a máskor egymást dobálók, a közös italfogyasztást sem vetik meg. Rítusaikról ezen alkalmakkor sem feledkeznek meg, gyakran idézik, értelmezik közösen legendás ősük vagy épp a kortárs tanítók tanításait (ezek mindegyikére jellemző, hogy tudásának alapját az ősatyától vagy annak közvetlen tanítványától származtatja), sőt, újra és újra elemző, aktualizáló magyarázatokat fűznek azokhoz. A talmudizáció célja az, hogy megtalálják harci rítusaik rendszerének helyét a mai, modern világban, és megóvják a más, idegen törzsek részéről időnként fellángoló, kritikus hangok formájában megnyilvánuló támadásoktól. Az odikiák többsége egyébként nagyon szereti harci gyakorlataikat folytatni, és arról számolnak be, testhasználatuk fejlődik, önvédelmi képességeik pedig nőnek közben, miközben javul az állóképességük is. Mágikus hiedelmeik szemmel láthatóan nem tehertételt, hanem egyfajta sajátos felszabadulást biztosítanak számukra, megerősítve meggyőződésüket: harcot és művészetet tanulnak egyszerre – vagy a harc művészi szintjét? – az imatatos szertartásaikon.
Beköszöntött a nyár, kezdődnek a szabadságolások és sokaknak ezzel a nyaralószezon. A Zumm Aikido természetesen ezzel nem zár be, nyári edzésrendünkkel alkalmazkodunk a szezonális körülményekhez. Hívunk, biztatunk és várunk nyáron is – döntsük meg együtt a tavalyi részvételi rekordot, amikor a legnagyobb kánikulában is, közel húszan gyakoroltunk a dojoban!
Edzésrend júniusban:
Június hónapban nincs változás. Azaz a hó végéig a megszokott edzésrendben várunk a Kálvin tér – Fővám tér vonzáskörzetében lévő központi dojonkban.
Ne felejtsd el, hogy június 30-án különleges, évadzáró edzőtábort tartunk. Erre az aikidóval éppen csak most barátkozókat éppúgy várjuk, mint a haladókat! Keresd a Facebook-eseményünket a részletekért!
Edzésrend júliusban és augusztusban (érvényes: július 2-tól):
A középső nyári hónapban, az alábbiak szerint, kismértékben módosulnak az edzésidőpontok (a helyszín változatlan, IX. kerület Gönczy Pál utca 2., közel a Fővám térhez és a Kálvin térhez).
Íme, kérünk, ezek figyelembe vételével szervezd hétköznapjaidat.
Péntek: 18h – 19.30h pusztakezes edzés (kezdő/haladó) – igény szerint fegyveres edzéssel
Augusztus 8-12. között megrendezzük a hagyományos balatoni nyári táborunkat, Stéphane Goffin (6. dan aikikai) vezetésével! Aikido, Balaton, jó hangulat, régi és új barátok, mindez a szezon közepén, nevetségesen alacsony áron. Ide kattintva mindent megtudhatsz honlapunkról, vagy a Facebook-eseménynél!
This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish.AcceptRead More
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
