Miért ne (csak) aikidózni menj edzőtáborba?

Szerző: Juhász Péter | aug 21, 2019 | Aikido hírek

egy edzőtábor margójára

– Hát minek mennék aikido edzőtáborba, ha nem azért, hogy aikidózzak? He? Vagy még inkább: hö…?
– Ha engem kérdezel…
– Miért, nem vetted észre hogy épp téged kérdezlek?!
– De, nem kell mindjárt leszorítani… Szóval, ha engem kérdezel, korrekt döntés azért menni egy ötnapos edzőtáborba, különösen a Balatonhoz, hogy aikidót gyakorolj. Én például meglehetősen előre tettem a motivációs skálán, szóval nem rossz – figyi ezt a szót – preszuppozíció, ha azt mondod magadnak, azért mész, hogy aikidózz.
– Mi másért lehetne még? No persze, ott a Balaton, meg te is behúzod a jó öreg haverok-buli-sör szentháromságot, esténként rá is gyónsz a félliteresek szesszentésére – ééérted, én is tudok szóvicceket –, meg lehet kicsit közelben kirándulgatni, ez-az, de hát edzőtáborba azért mész, hogy eddz. Nemdeugye? Sőtmisőt: ott van az edződ, edz ő is, itt jöhet a hahaha… szóval ééérted…
– Persze, és köszönöm, nem tesóztál le hozzá.
– Sose tenném, tesó.
– De most tényleg így akarod ezt folytatni?
– Isten… izé, a szakrális kamiza őrizzen meg tőle…!
– Akkor abbahagyhatjuk? Megmutassam, mire gondolok?
– Mutasd. Ha nem sok neked együtt a gondolkodással, kacc…

Először meglátni, hogyan használja egész testét az azóta az ötödik ikszét megkezdő, 6. danos aikido mester egy edzőtáborban, olyan, mint Umberto Eco (egyik? másik?) regényfőhősének „ekkor”-élménye a Foucault-inga elején: nem tudni, hogy életre szól-e, de hogy ismétlődő, az könnyen sejthető. Az „ekkor láttam meg” időtapasztalása, az értelmezési origó, a jövőben a múlt megszólításával kijelöltté tett, minden edzőtáborok hermeneutikai viszonypontja lehet, ha nem is épp most regényfőhősnek, de szalajtott aikidókának, tanoncnak, deshi-nek (ha valakinek ez tetszik) akár. Egyszerű intellektuális erőfeszítéssel belátható: az ebből elindított értelmezési hurok, az önmagába csavarodó megértési spirál, amit egyes pontjain az aikidókát újabb és újabb felismerésekhez juttatja, nyári edzőtáborról nyári edzőtáborra mélyül. Miközben formalizáltságával, „ötnapjával”, Balatonjával, vizével, vigalommal, aggodalommal, mosolyával, néha-vizsgáival, arcaival, szagaival, ugyanaz minden – csak a spirál mélyül, kinek meg-megszakadva, kinek folyamatosan. Szakmailag keletkezik többlet. Lebomlik egy-egy korlát, új megvilágítást kap egy technika, mást látsz mint az otthoni dojoban, tetszetősebb vagy épp nehézkesebb megoldást, ahogy nézed Stéphane Goffint, 6. danos oktatót (úgy csinálni pont, pont nem tudod). Az mondják, erősödik az izmok emlékezete is, bár ilyen, mármint muszkli-memória: sajnos nincs. Még ha ez ki is ábrándító. Többnek lenni egy nyári – különösen egy balatoni – edzőtábor után aikidóban azt jelenti, hogy…. hogy farizeuskodás az, ha valaki a lehetséges olvastok közül, a többszólamúságból, egyet erőtől duzzadva emelne diadalra. A jobb sankyot. A hibátlanhoz közeli fegyveres katát. A belátások újszerű(bbnek ható) összerendezését. Ezek hozadékok, és a te aikidód lehet tőle több. Valóban. Szakmailag.

            Kérdés, hol vagy te, a te aikidódban?

Amikor rákeresel a Googleban – nagyjából akkor, mikor a következő mondatot is elolvasod – az „aikido everyday life” szóösszetételre, akkor – ekkor – ott lesz több könyv, blogbejegyzés, miegymás. Praktikusság, okosság, az aikido mint a kiegyensúlyozott életvitel eszköze. Mind-mind beleérzés abba, hogy az alapító valószínűleg tényleg komolyan gondolta az univerzummal, a végtelennel való végső összekapcsolódást, és a szeretet harcművészetét egyben a megbocsátás és az elengedés („ha földet ér a kéz, mae ukemi előre”) budójává is avatta. Önmagán, túlmutató szándékkal. S a könyvek, mit a találó megtalál neked: mint talmudi gesztusok, az élettel összeegyeztetésre szánt kommentárok és magyarázatok, a feszítés nélküli aikidóról. Egy balatoni edzőtáborból magaddal hozod azt, amit szakmának hívunk. És tapasztalatot szerezhetsz arra, amiről talán csak ezekben a könyvekben olvasnál. Mindennapok aikidójáról egy nyári edzőtáborban. Paradox lenne? Aligha!

A minden évben öt nap, a kis rítusokkal („hórukk, ez itt a tatami dori fogás!”), a szakrális téridőben tett beavatásokkal („ó, tényleg, együtt vizsgáztunk abban a nyári táborban!”), a más állapot hívásával (akár csak egy esti mulatozás), és még sorolhatnám, ez mind együtt az, amitől – ha figyelsz – megtalálhatod magadat a te aikidódban. Ott, ahová az alapító tulajdonképpen szánta. Vagyis nem, vagy nem elsősorban a tatamin, hanem minden máshol.

Abban, hogyan keresed meg magad évről évre ugyanabban a formában. A faházakban (emlékszel, ugye, a keret adott). A mással való kapcsolatodban. Ugyanazokban a – nem, nem ismerős, mindössze nem teljesen idegen – arcokban. A köszöntésben és a búcsúban. A saját attitűdödben. A gesztusaiban. A mindig hasonlóban, de mégis spirál módjára mélyülően. Abban, kihez mész oda meghajolni, és kinek kerülöd a tekintetét mikor aikidózol, és amin belül – edzőtábor, igen – technikát is kell csinálni. Kivel akarsz vagy nem akarsz kapcsolódni. Hogy magaddal vitted-e a gi-dben, kimelegedő testedtől fűtötten a megkülönböztetés, személyválogatás szándékát vagy a megbocsátás hiányát, mikor felléptél a tatamira, és hogy ebből mit ismersz el magadnak, és mit rejtesz el. Azt, hogy elkezded-e a mindennapok aikidóját abban az ünnepben, amiben öt napig vagy, s ha nem, képes maradtál-e ünnepként megélni ezt az együttlétet.

 Megtalálod-e ebben a saját „ekkor”-pillanatodat, eljutsz-e ebből kiindulva mindig újabb, de sosem teljes belátásokhoz?

Ezt jelenti a látszólag paradox helyzet feloldása, ezt jelenti a tatamin kívüli aikido, amire épphogy nincs is alkalmasabb terep, mint nyári edzőtábor, napi négy óra tatamiidővel. Olvasatomban, teszem hozzá. Az aikido szent téridejébe beemelni a profánt úgy, hogy harsánysága öt balatoni napig, az edzőtábor idejéig, háttérbe kell hogy szoruljon, de másokkal való kapcsolódásodban szinte egalitárius módon jut(hat) érvényre. Méghozzá nem is akárhogy, hanem önreflexióval, de a kényszer nélkül. Ha egy mód van rá, örömmel. Hiszen nem ez lenne-e az aikido végső célja: utat találni egymás idegenségén, fenomenológiai másságán túl a közöshöz, a beleadott energiához, és mindezeken túl a végtelenhez, ahogy az alapító megírta? S található-e ennél jobb és alkalmasabb ethosz, mint egy nyári edzőtábor? Évről évre mérni, ugyanabban a formális keretben: hol tarthatok ebben? Még ha jön is mellé kyu, vagy dan: hol vagyok az aikidómban én, ha lelépek a tatamiról?

Aikidózni menni egy nyári edzőtáborba (persze hogy nonszenszül hangzik, de lásd. eddigiek) semmivel sem kevesebb (naná, hogy morálisan sem!), mint hogy ez azt is jelenti, öt napos ünnep van arra, hogy megpróbáld megérteni (egyáltalán, igénynek lenni erre), hol vagy most a saját aikidódban. Nem stílusban, irányzatban, logikában, hanem jelentőségben, princípiumokban. Viszonyokban. A téged körülvevő megannyi más minőséggel (edzőtárssal, tábortárssal, itthonival, külhonival, mesterrel, tanítvánnyal, és minden egyébbel). Hiszen tudod: minden egyes edzőtáborral több lesz az aikidód. A progressziót saját magadhoz méred, nem ahhoz, akit oktatóként a tatamin látsz – tudod a házit, meg is csinálod. Kérdés, van-e igény annak belátására, hogy te hol leszel az aikidódban egy nyári edzőtábor után? S milyen lesz a te – könyveken túli – mindennapi aikidód?

– Körülbelül így tudnám összefoglalni. De inkább belül, mint körül. Érted?
– Nem. De azt értem, mit akarsz mindezzel.