Az odikia törzs szertartásairól

Az odikia törzs szertartásairól

Elhamarkodott megállapítás az, hogy a kisközösségi, törzsi kultúrák mára letűnt formái az emberiség szerveződésének. Az, aki csak egyszer is járt olyan teremben – minél nagyobb városban tartózkodik valaki, annál nagyobb eséllyel találhat ilyen termet –, ahol a keleties hangzású „imatat” névvel illetett szőnyegek vannak lerakva, az pontosan tudja, hogy a modern tribalizmus nem merül ki holmi szombat esti szubkultúrákban, életmód-irányzatok laza szerveződéseiben, vagy, uram bocsá’, jól sikerült politikai marketing kitalálóinak elégedett pillantásaiban, ha látják, (egyszerűsített) üzenetük hogyan kovácsolja egy táborba egy nagy és sokszínű társadalom egyes tagjait. Nem, aki járt már úgynevezett imatatos teremben, az megfigyelhette, hogy ott különböző embercsoportok hasonló helyzetben és hasonló helyen, számtalan módon viselkedhetnek. S ha egynél több alkalommal lehetett tanúja az ott megfordulók viselkedésének, valószínűleg az is feltűnt neki, hogy ezek a különböző, valami módon mind a titokzatos imatathoz kötődő emberek egymásról is valamilyen véleménnyel vannak – legalábbis számtalan vélelmet, hiedelmet osztanak a több csoportról, noha egyes, éles szemű megfigyelők azt állítják, valójában csak nagyon korlátozott ismerettel bírnak egymásról. Olyan formák, népecskék ezek, melyek még a törzsiség egyik per definitionem jellemzőjét is látványosan megjelenítik. Nevezetesen, a kötődést a teremhez, az abban lévő mágikus szőnyegekhez, mint valami ökológiai nichehez, különösen, ha az egyes törzsek azokat egymás utániságban, rituális ciklikussággal használják.

Egyes kutatók azt mondják, ezek az egymástól igen különböző törzsek szinte mindegyike valamilyen klánszerveződésnek is a tagja, de ezek strukturális leírásának teljessége még várat magára. A korai megfigyelők feljegyzéseiből azonban tudni lehet, hogy a klánokba tömörülés megjelenik az odikia törzseknél is, azoknál az igen különös imatatos népeknél, amelyekről, illetve ezek tagjairól, rövid expozéként szól ez az írás. Az odikia törzsek tagjairól való ismereteink száma és minősége rendkívül ellentmondásos. Egyrészt nagyon sok mindennel nem vagyunk tisztában velük kapcsolatban, a szerzett ismereteink nagy része nem objektív, diszciplináris igénnyel végzett megfigyelés, hanem odikiák kinyilatkoztatása révén áll rendelkezésre. Ugyanakkor az odikiák nagyon szívesen beszélnek magukról és különös szokásaikról, ami némileg megkülönbözteti őket a imatatos termek többi törzsi szerveződésétől. Többségük nyíltan oszt meg információkat hovatartozásáról, és türelmes a velük szembeni előítéletekkel, félreértésekkel kapcsolatban – mely egyébként más törzsek részéről is megnyilvánul irányukba. Ez a furcsa, de álláspontunk szerint nem feloldhatatlan paradoxon teszi az odikiákat rendkívül érdekessé.Aikido edzőtábor Balatonkenese Stéphane Goffin

Fehér, és csak kevés fekete

Először is, ott van mindjárt a már emlegetett imatat kérdése. Ennek a furcsa, titokzatos szőnyegfélének a termeket látogató törzsek közül talán az odikiák tulajdonítanak a legnagyobb, már-már varázslatos képességet. Ehhez tudni kell, hogy imatatból az odikiák többfélét különítenek el, és a megfigyelt összes törzs közül, számukra a legfontosabb, hogy az adott teremben milyen áll rendelkezésre rendszeres szertartásaikhoz. Hitük szerint ugyanis az imatat szőnyegek vastagabb változatai megvédik őket a komoly sérülésektől, amiket szertartásaik során akkor szerezhetnek, amikor egyikük odahajigálja a másikat a földre. Különösen az odikia törzsek fiatal tagjai vannak a veszélynek kitéve, akik még nem rendelkeznek azokkal a harci jártasságokkal, amelyekkel el tudnák hárítani a sérülést, amikor őket dobják oda. A fiatal odikiák többsége – főleg akik még nem estek túl külön beavatási szertartásokon – ilyen imataton szeret gyakorolni, de a törzs prominens tagjaitól is nem egyszer hallani, hogy ha a szertartások során rájuk kerül a sor, esni csak oduj imatatokon esnek szívesen.

Ha pedig prominens tagok: az odikia törzsek sokfélék lehetnek, de szertartásaik általában mindig ugyanolyan rendben zajlanak le, és minden teremben könnyű megkülönböztetni, kik számítanak már a törzs tapasztaltabb, jártasabb harcosainak, és kik azok, akik még csak tanulják a rituális-liturgikus rendet. Az odikiák nagyon szeretik a fehér színt, sőt, néhány kivételtől eltekintve, harcosaik vagy teljesen fehérbe, vagy fekete és fehér színbe öltöznek. Utóbbi színekbe csak a már bizonyított harcosok öltözhetnek, olyanok, akik már képesek maguk is segíteni a fiatalabb harcosokat a fejlődésben. Érdekes, hogy a férfiak és a nők ugyanúgy öltöznek, ruháik szabásában alig van eltérés, és a rangidős harcosok mindegyike szoknyaszerű nadrágot hord, legyen az akár nő, akár férfi. A odikia törzseken belül a rangidősök általában nagy tiszteletnek örvendenek, és az imatatos szertartások alkalmával, a törzsi hit szerint, áldást és szerencsét hoz a fiatal harcosoknak, ha az adott rítust a szertartáson belül, valamelyik rangidős harcossal közösen mutatják be. A kevés szín használatával az odikiák meggyőződésük szerint a technikai jártasság és a harci rítusok végrehajtásának gyorsasága mellett is, inkább a törzs tagjai közötti egyenrangúságot, partnerséget fejezik ki.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a rangidős harcosok között is nagy különbség lehet, fokozatban és harci tapasztalatban is. Érdekes, hogy ezt öltözékükkel nem jelölik. Ahhoz, hogy egy kívülálló vagy egy fiatal harcos megtudja, kivel, mennyire tapasztalt harcossal mutat be éppen közös rítust, meg kell hogy kérdezze tőle – noha a hangos beszéd az odikia törzsben a szertartások során megtűrt, de nem kívánt elemnek számít. Még inkább figyelemre méltó az, hogy a törzs vezetőjének sincs különb ruhája a legavatottabb, vagy épp jobb kezének, helyettesének számító harcosánál. Az odikiák ennyiben is elütnek a többi imatatos törzstől.

Furcsa hit hálójában

Az odikiák igen sajátos spiritualitással rendelkeznek. Szertartásaikat rendre úgy folytatják le, hogy abban csak alkalmanként van jelen a kozmosszal való összekapcsolódás ígérete, de tetteikről mégis úgy beszélnek, mint ami egy magasabb lényegiségnek a testhasználatban való kimunkálása. Éppen ezért, vizsgálódásunknak ezen a pontján ajánljuk, hogy a későbbiekben mítoszkutatók és vallásetnológusok bevonásával próbáljuk megérteni az odikia világképben rejlő metafizikai sajátosságokat.

Egy odikiát ugyanis soha nem lehet zavarba hozni a szertartásaik mögött húzódó transzcendencia és az imatatokon megnyilvánuló, harcias testrítusok közötti, első pillantásra ellentmondásnak tűnő feszültségre való rákérdezéssel. Az odikiák azt mondják, amit a termekben látni, azok tulajdonképpen rítusok sokaságai, szinte végtelen gazdagságú szimbólumkészlettel és azok variációival, melyekkel harci helyzetekre készülnek, és amelyekről úgy tartják, komoly sérüléseket tudnának okozni azzal egymásnak, ha nem pusztán rituális előadásmódban gyakorolnák azokat. De az odikiák azt is mondják, ezzel ők tulajdonképpen testiekben és személyiségükben is fejlődni akarnak, sőt, a rítusoknak és az egész szertartásnak az a szerepe, hogy a másik, a partner is fejlődjön abban. Némelyik odikia azt is hozzáteszi, hogy számukra a béke mindennél előrébb való. Általában ilyenkor kétkedő pillantásokat kapnak, mire válaszként roppant türelmesen magyarázzák azt, hogy a ritualizált harci gyakorlatok és a világegyetemmel való egyesülés és harmónia nem áll távol egymástól, sőt. Törzsük legendás alapítója, I’esneso, nemcsak a rituális formulákat dolgozta ki, hanem gondolatait pergamenre vetve, hosszas értekezéseket hagyott hátra az odikiákra arról, hogyan szolgálhatják a harci gyakorlatok egymás fejlődését és a békés egymás mellett élést. Ez nagyon sok odikia számára identitásképző elem, különösen akkor, amikor a hit bensővé válik. Ugyanakkor mindezt néhányan kétkedve fogadják, sőt, egyes kutatók szerint, más imatatos törzsek szerint az odikiák rituális gyakorlatai nem is igazán harci gyakorlatok. Mire ők válaszként a testhasználat fontosságáról beszélnek, és arról, hogy harci helyzetekben a lényegi elem a távolságon és az időzítésen, és nem elsősorban a testi erőn van. Így érthető, ha rítusaikban is inkább ezeket gyakorolják.

Tény az is, hogy bár az odikiákat befogadónak tartják – ahogy ők magukat is -, sokan nem tudnak csatlakozni semelyik törzsükhöz, mert túl bonyolultnak tartják a ritualizált harci formákat, vagy nem hisznek azok hatékonyságában. Vannak, akik számára sosem világosodik meg annak az odikia tanításnak az értelme, miszerint az imataton látható mozgássorok nem önvédelmi, és nem is feltétlen támadó célokat szolgálnak, hanem a világegyetemmel összeköttetésben lévő térnek és benne a testeknek olyan uralását, ami megkülönbözteti rituáléikat más törzsek direktebb harci táncaitól.

Hétköznapok a törzs szertartásain

Az odikiák egyébként ettől függetlenül kevés szabályt állítanak fel maguknak. Minden termükben van egy szentély, ahol a rituális gyakorlataikhoz szükséges, veszélytelenített fegyvereket tárolják. Az odikiák és különösen a törzsfőnök jóindulatát mutatja, hogy a fegyvereket rituális kellékként rendelkezésre bocsátja akár a legfiatalabb harcosoknak is a szertartások idejére. Más, kísérő rítusuk egyébként kevés van, azok viszont annál furcsábbak. Az egyik ilyen például, hogy a rituális fegyvereket nem szabad átlépni (ez hitük szerint megsérti a fegyver lelkét), a másik pedig az imatat szőnyeg tisztán tartása. Az odikiák minden szertartás előtt különös, zöld színű folyadékot öntenek egy vödör vízhez. A zöld színű folyadékról úgy tartják, képes megfékezni azokat az ártó betegségeket, melyeket más törzsek saját rituáléik végzése során az imatatokon hagyhatnak. Ezzel a keverékkel aztán, szigorúan egyenes vonalon haladva, lényegében felmosnak az imatatokon. Hasonlóképp fontos a szertartások elején az üdvözlés, majd a végén a köszöntés. Ilyenkor a törzsfőnök először meghajol a nép mitikus ősatyja, I’esneso arcképe előtt – mintegy bálványként –, majd köszönti a törzs tagjait, azok pedig őt. Ugyanez a formula ismétlődik a szertartás végén. Mindez azt mutatja, hogy az odikia gondolkodást erősen áthatja a mágikus hit, mely viszont nem elmaradottságot jelez – mint gondolhatnák sokan –, hanem a spiritualizmusnak azt a formáját, mely képes szervezni a szertartások menetrendjét, gyakorlati lefolytatását.

Az üdvözlés és az elköszönés között a harci rítusgyakorlatokat mindig a törzsfőnök mutatja be az odikiáknak, ám abban nemcsak rangidős, fekete szoknyát viselő tanítványai, hanem iránymutatása alapján, a fiatalabb harcosok is segítségére vannak. Ezekre itt viszont nem térünk ki, mivel ismertetésük, jelentőségük, az odikiák részéről tulajdonított értelmük külön írás tárgyát képezheti.

Az odikiák emellett barátságos, közvetlen nép, törzseik többsége befogadó, sőt, egyes jelzések szerint a kötelező és gyakori szertartásokon kívül, a tagok többsége igen gyakori összejáró, és ezen alkalmakkor még a máskor egymást dobálók, a közös italfogyasztást sem vetik meg. Rítusaikról ezen alkalmakkor sem feledkeznek meg, gyakran idézik, értelmezik közösen legendás ősük vagy épp a kortárs tanítók tanításait (ezek mindegyikére jellemző, hogy tudásának alapját az ősatyától vagy annak közvetlen tanítványától származtatja), sőt, újra és újra elemző, aktualizáló magyarázatokat fűznek azokhoz. A talmudizáció célja az, hogy megtalálják harci rítusaik rendszerének helyét a mai, modern világban, és megóvják a más, idegen törzsek részéről időnként fellángoló, kritikus hangok formájában megnyilvánuló támadásoktól. Az odikiák többsége egyébként nagyon szereti harci gyakorlataikat folytatni, és arról számolnak be, testhasználatuk fejlődik, önvédelmi képességeik pedig nőnek közben, miközben javul az állóképességük is. Mágikus hiedelmeik szemmel láthatóan nem tehertételt, hanem egyfajta sajátos felszabadulást biztosítanak számukra, megerősítve meggyőződésüket: harcot és művészetet tanulnak egyszerre – vagy a harc művészi szintjét? – az imatatos szertartásaikon.

Gyere, ismerd meg az odikiákat közelebbről!

http:/zummaikido.hu

Miért megyek el a Megvilágosodás Helyének napjára?

Miért megyek el a Megvilágosodás Helyének napjára?

„道場”
/a japán edzőterem, azaz a dojo vagy dódzsó kandzsija/

„Dojo lehet mindaz a hely, ahol budot oktatnak”
/ismeretlen/

Április 30-a jelentős nap lesz a Zumm Aikido Egyesület és Dojo életében. A második alkalommal rendezzük meg a Dojo Napját, azt a napot, amelyet mi szervezünk, alakítunk, valósítunk meg, magunknak, régieknek és újaknak, a Kálvin térhez közeli edzőteremnek, a mi dojonknak, és az aikido iránt érdeklődőknek. Sűrű, tartalmas, izgalmas, sokszínű nap lesz, a cseresznyefa-virágzáson kicsit túl, a nyári forróság városra telepedésén kicsit innen.

Edzeni fogunk, csatakosat, s lesz műhelymunka is, kinek-kinek melyik technikával van nehézsége vagy épp öröme, mit csinálna szívesen, ó igen, a sankyo, hova is húzom vagy emelem az uke alkarját mikor megvan a fogás? S az újak, a dojoban legfiatalabbak, vajon eljutni-e velük egy kokyhu nage-ig vagy aihanmi katatedori-ból ikkyo omote-ig? Porszívózás, portalanítás, szétszórt szemét kihordás, magunknak, én neked csinálom, te nekem, rend s tisztaság legyen a budo helyén, szenteld fel újra a tatamit azzal, hogy lerakod velem, hézag, törés ne legyen, s a dobás, az esés, biztonságosan történhessen…

Legyen ünnep!

A Dojo Napja nem takarításról és nem is csak egy újabb edzésről szól.

Megtanít az ünnepre, és az ünnep megélésére. A mi ünnepünkére.

A hely, az Út Követésének Helye – ez a dojo, és amit te és én együtt tenni fogunk, az annak tettekbe forduló tisztelete, magunkért és edzőtársainkért.

Dojo csak ott van, hol budo van. Már nem bentlakásos iskolákban, az uchideshi gyakorlási formájában. Hanem a hétköznapokban, és a hétköznapokban megéltté tett ünnepekben.

S hol budo van, ott ünnepnek időnként helye van. A magunk, a hely, és a kölcsönösség ünnepének. Az újak segítésének. A legújabbak tatamira hívásának. A nekik adott bátorító mosolyoknak. A figyelemnek, hogy kit hova gurítunk, kit hova dobunk. Kivel, milyen módon dolgozunk, teremtjük meg és tartjuk fenn a kontaktust.

A közös jelentéstulajdonítás és jelentésmegélés semmivel nem összetéveszthető eufóriájának, amazonasi esőerdők rejtett sámánnövényeinek tálakba morzsolt leveleiből merített eksztázisának.

A budo, az aikido és a dojo ünnepén.

A közösség magára találásának és önmagáért való önfeledésének napján.

Te választasz magadnak dolgot!

Én ezek miatt megyek el a Zumm Aikido Dojo Napjára. Mert részese és tevékeny alakítója szeretnék lenni valaminek, amit magunk hozunk létre és teremtünk újjá, és annak, amikor az újjáteremtés kitüntetett ünnepet kap.

Lehetne persze másként.

Energiát edzésidőn túli dobálózással levezetni, mást akarni, mást választani.

Másra szánni.

Azt amit épp most az ünnepnek készülünk adni.

Lehetne. De nem így lesz. Előtte állok a választásomnak, s nem pedig mögötte. Jelen vagyok, ott vagyok, és ott is akarok maradni döntésemben. Ahogy én vagyok jelen a pillanatban, a tökéletessé tett időben amikor ukémmal dolgozok, és amikor – ahogy O’Sensei mondta – egy szemvillanás alatt döntök életről és halálról.

Én az életet választom, az élet mellett, az ünnep mellett döntök. Ezért is megyek el a Dojo Napjára. Másra „szánni” sokkal egyszerűbb. Dönteni felelősen döntök. Az uke élete a kezemben van, és a megélt ünnep után azt szeretném, hogy közös gyakorlásunkban én is lehessek még az ő uke-ja…

Téged is várunk, helyed lesz ott!

X