Hatékonyság-para, avagy mibe akarják hajszolni az aikido-t? – 2. rész
Cikksorozatunk első részében azt a létező jelenséget jártuk körbe, mely a harcművészeteket és küzdősportokat időről-időre egy bizonyos mércével akarja egymáshoz viszonyítani. Írásunkban – stílusosan, aikidosan, a támadóenergiákat felhasználva és visszafordítva – főként kérdések segítségével érveltünk amellett, miért tűnik sziszifuszi munkának a hatékonyság mágikus erejűnek vélt kifejezésére felfűzni az egyes irányzatokat, megközelítéseket. Megállapításunk szerint a probléma gyökere jóval mélyebben húzódik, nevezetesen ott, hogy a hatékonyság kategóriája sincs megfelelően definiálva. Ezért aztán mérni is igen nehéz lenne a segítségével bármit is.
Most folytatjuk a megkezdett gondolati ívet, és néhány papírra vetett tai sabaki-val mozgunk a problémakörrel találkozás pontja körül!
Life in the streets
Ha az edzőtermen kívül is hajlandók vagyunk az aikido-ra, egyáltalán, a küzdőművészetek világára időt szánni, és például követni egy-egy eszmecserét az interneten, akkor hamar szembesülünk azzal, hogy a hatékonyság-para nem csak az aikido-t érte utol. Ha elolvasunk néhány átgondoltan érvelő írást (például ezt itt a ju-jitsu és az utcai harc romantikusnak nem nevezhető kapcsolatáról, vagy ezt, amelyben az elfogultsággal véleményünk szerint nem vádolható szerző a ninjutsu-t és az MMA-t veti össze konkrét szempontok alapján), láthatjuk, hogy a hatékonysággal kifejezni próbált valamiféle harcművészeti érték, a földharcosok gondolatiságát éppúgy foglalkoztatja, ahogy a kung fu egyes művelőit.
Van azonban még egy fontos tanulsága az elmélyedésnek: a hatékonyság-para előbb-utóbb átalakul azzá a kérdéssé, hogy az adott irányzat hogyan vizsgázna az utcán – pontosabban annak művelője, hogy ezzel egy újabb részproblémára utaljunk finoman. Úgy tűnik, minden irányzat esetében megjelenik a szemléletmód kérdése, mely alapján egyes szerzők és harcművészek óvatos – nagyon óvatos – következtetéseket engednek meg arra nézve, egy-egy irányzat hatékonyabb lehet-e másiknál az utcai önvédelmi helyzetekben (de nem abszolút értéken mérve). Vagy legalábbis: az „utcával” összekapcsolt, váratlanul elszenvedett támadások kezelésében. De ugyanez a kérdés vonul végig – csak gyakran kimondatlan formában – számos, harcművészetekkel foglalkozó fórumban is. A „hatékonyabb-mint-másik”-típusú, inkább sugallatok, mint határozott állítások, elsősorban az adott irányzat technikai készletével hozzák összefüggésbe ezt: arra helyezik a hangsúlyt, hogy az irányzat mögötti szemléletmód milyen technikák kifejlődésének adott nagyobb teret.
Ez talán azt jelentené, hogy megtaláltuk azt a viszonyítási pontot – az „utcát” – melyből kiindulva a küzdősportok és harcművészetek skálázhatók lennének? Semmi esetre sem, hacsak nem tennénk le a voksunkat amellett a nyilvánvaló képtelenség mellett, hogy minden tanonc, választott stílustól függetlenül, azért kezdett el tanulni valamilyen küzdő- vagy harci rendszert, hogy az „utcán” majd meg tudja magát védeni. Jól illusztrálja az összemérés képtelenségét az, hogy van, aki – puszta hipotézisként – azt ajánlja, a hatékonyság kérdésének eldöntéséhez megfelelően nagy létszámú csoportnak kellene hosszú éveken át tanítani valamennyi stílusirányzatot, rendszert, ugyanazt és ugyanannyi ideig. Majd ennek végén változatos helyzetekben, ring harctól az „utcai” túlerős fegyveres támadásig bezárólag kellene a tanultakat alkalmazni (így van, ez pusztán gondolatkísérlet). Ám amíg ezt meg nem tesszük, maga a kérdésfeltevés, a hatékonyság-para is felesleges.
Mi magunk is leírjuk itt, mit gondolunk az aikido-ról, a béke harcművészetéről, és hogyan igyekszünk az alapító tanításával összhangban művelni választott harcművészetünket. A „béke” és a „harc” látszólag anakronisztikus ellentétét is fel lehet oldani (ezt nem ebben az írásban tesszük meg), hogy az aikido-ban a harmóniát és az együttműködés, a fejlődés esélyét találjuk meg. Mégis ott kísért a hatékonyság-para: mire megyünk vele az „utcán”? Remélhetőleg semmire – pontosabban úgy megyünk vele sokra, hogy tényleges technikai tudást nem kell alkalmazni. (Erről az aspektusról később, sorozatunk záró darabjában írunk majd.)
Akkor most békésen roppanásig feszítem a csuklódat
Az aikido szemléletéből adódóan csak a tanulás és gyakorlás dimenzióiban formálódik zárt keretek közé a dojo-ban, térszemlélete, a technikák térhasználati módja egyfajta végtelenséget, korlátozás nélküli rendelkezésre állást feltételez. Elméletileg ilyen tér az „utca” is, vagy bármilyen olyan közeg, ahol alkalmazni szükséges a tanultakat. De ez a megállapítás így csak felszíni, pontosabban csak a technikai repertoárra vonatkozik, és nélkülözi azt a szemléletmódot, amit tanulni és követni igyekeznek az aikidoka-k. Vagyis azt, hogy az aikido találkozási pontban kezdődik, és ezt a találkozási pontot a felek együttesen határozzák meg, noha a szituáció irányítását a békés harcművész kell hogy végezze (önvédelmi okokból). A fizikai találkozási pont kijelölése sokkal korábban, a felek percepciója által, az adott térben végrehajtott kinetikus kommunikációval kezdődik, ilyenformán az aikido a találkozási pontban már technika azonnali alkalmazását is jelentheti. Az aikido előkészítése a tökéletességet kereső harcművésznél már korábban lezajlik. Hogy ez az utcai alkalmazásban – felismerés, a reagálás, a helyzet kontrollja a térben, a Budoval összhangban megteremtett „jókor, jó helyen” töredékpillanata – kevésbé átszellemülten, „elvontan”, hanem hirtelen, villanásszerű módon kell hogy történjen? Legegyszerűbb, ha a kérdést – ismét aikidos stílusban – megfordítva válaszolunk: az aikido gyakorlója akkor lehet sikeres, akkor lehet hatékony egy ilyen szituációban, ha ő maga képes alkalmazni ezeket a szemléletmódból következő elveket. Persze számos dolog függ a külső körülményektől, a pillanatnyi állapottól, és ezer más tényezőtől.
Épp ezért ezzel a gondolatmenettel amellett tesszük le voksunkat, hogy felesleges „általános hatékonyságot” keresni az aikido-nál (is), hiszen alkalmazása mindig szituatív és nem kevés dologtól függ. Akár „utcáról” vagy más helyzetről, és a szituáció teréről legyen is szó. Christian Tissier, aki dojonk első számú technikai vezetője és művelt stílusunk meghatározója, nemzetközi hírű, 8. danos nagymesterként nem utcai küzdelemre pozicionálja az aikido-t, noha az aikido elvei és technikai repertoárjának ismerete is alkalmassá teszik arra, hogy segítségével megvédjük magunkat, vagy akár komoly sérüléseket okozzunk a támadónak. Dojonk másik mestere, Tissier shihan tanítványa, több edzőtáborunk vezetője, a 6. danos Stéphane Goffin ugyanakkor a „működő” technikákra helyezi a hangsúlyt. Aikidoja gyors, elegáns, mégis ott húzódik benne a támadó(k) elleni igen-igen hatékony (és ha nem figyelnek, bizony fájdalmas) megoldások ígérete.
Sokan, sokféleképpen megfogalmazták már az edzőtermi gyakorlás és az alkalmazás közötti különbségeket illetve ezek tényét. Az aikido-t időről-időre körüllengő hatékonyság-para már csak ezért is indokolatlan: míg a dojo-ban, edzőtársak és barátok közt az uke tatamin való kényelmes elgurulása a technika vége, addig az utcán egy töréssel befejezett csuklófeszítéssel is zárhatja az aikidoka a megoldást, önmaga védelme érdekében. Ám ez is legfeljebb az adott szituációban való alkalmazás hatékonyságára utal, s nem általában a rendszerére.
Kör közepén állok
Cikkünk utolsó pontjában konkrét példával utalunk röviden arra a képzeletbeli szituációra, amikor egy ketrecharcos és egy aikidoka „összecsap”. Vajon ki „győzne”, melyik rendszer lenne a hatékonyabb? Ebben a vonatkozásban most tekintsünk el attól, hogy a ketrecharcosok gyakran az MMA világából érkeznek (illetve egybe is mosódik a kettő), valamilyen harcművészeti és/vagy küzdősportos előélettel rendelkezve, szisztematikusan készülnek fel versenyszerű küzdelmeikre. A róluk élő kép szerint szívós, az átlagnál jóval nagyobb erőnléttel és állóképességgel bíró férfiak (és nők), akik számos technikában jártasak. Vajon mire jutna egymással egy ilyen „harcos” és egy aikido-t művelő „harcművész”? Itt pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mennyire értelmetlen hatékonyságot keresni ebben a szituációban.
Gondolatkísérletünkben, amikor kettőjükre rázárják a kör alapú ring ketrecének ajtaját, akkor az aikido-s tesz engedményt a másiknak: ő lép amaz megszokott közegébe. Az erőnlétből, testalkatból fakadó különbségek kérdései furmányosak: egyesek azzal érvelnek, hogy ezek az „utcán” is fennállnak, ezért szabályozott küzdelmi helyzetben sem szabad túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. Ám akkor hogyan lehetne „megmérni” a hatékonyságot? Erre a kérdésre így sem kapunk választ.
A ketrecharcos adott menetrend szerint készül fel azokra a szituációkra, amiben most az aikido gyakorlójával van együtt. Edz, izzad, lesérül, hogy helyt tudjon állni ott, és technikai tudását a zárt térben való alkalmazáshoz igazítja. Az aikido-s – ahogy imént röviden vázoltuk – másképp használja a teret, másképp kezeli a szituációt, amibe csöppent, és vélhetően máshogy próbálja meghatározni a találkozási pontot (amit ő uralhat), mint az MMA-harcos. Megpróbálja megtalálni a módját annak, hogyan lehet vele szemben jó időben, jó helyen, a szűkre szabott térben, úgy, hogy az aikido térhasználati szemlélete alapvetően vég nélküliséget feltételez (pontosabban az Univerzummal való egyesüléshez van köze a spirituális háttérben, de ez itt felesleges kitérő lenne). Hajlékony, gyors, dinamikus mozgásra képes, ám ez persze ellenfelére is igaz lehet. Az aikidoka sokkal kevésbé hajlandó „beleállni” – illetve próbál nem beleállni – a frontális támadásba, a lerohanásba, a satuba fogásba. Vajon képes a tanult módon kitérni egy 50-60 kg-os becsapódási tömeggel érkező ütés elől és a jól kidolgozott izomzatú kart használva, megváltoztatni az egyensúlyi helyzetet és levinni a földre a harcost? Mi lenne az, ami eldöntené kettőjük harcát? Melyik rendszer bizonyulna „hatékonyabbnak”?
A válasz az: nem tudjuk, mert nem lehet megmondani. Két, egymással eleve ellentétes szemléletmódot pakolunk az egyik által sajátjának érzett „terepre”, amelyben helytállásra a ketrecharcos szisztematikusan készül: ez mind neki kedvez, ő van előnyösebb helyzetben. Reakcióban, gyorsaságban, erőben. Ám ebből nem következik az, hogy az aikidoka nem lehetne képes arra, hogy megvédje magát, hogy legalább elhárítsa a támadásokat, ha már ő maga mellőzi azokat. Hogy ez sikerül-e neki, szellemben és testben, vagy csak véletlennek köszönhetően – előre nem tudható. Ahogy az utcán sem. S ahogy akkor sem, ha az MMA-harcos tesz kirándulást a tatamin, amelyre az aikidosok oly szívesen csapkodják oda egymást edzéseinken. Ezzel a gondolatmenettel nem állítjuk azt, hogy az „aikido” legyőzi az „MMA”-t vagy viszont. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy értelmetlen akár a konkrét szituációk alapján összehasonlítani eltérő szemléletmódú és eltérő technikai készlettel dolgozó rendszereket – különösen úgy, ha azt nem is semleges szituációban tesszük.
Aikido-s barátunkat azért engedtük gondolatban a ketrecbe, mert a szituáció bemutatása révén annak valójában relevancia nélküliségére kívántuk felhívni a figyelmet. Épp olyan felesleges kísérlet lenne – ezért fordítottunk ennyit részletes bemutatására –, mint az első részben említett „bullshit” videók alapján eldönteni, melyik rendszer a „jobb”, vagy az „utcát” megtenni a hatékonyság fokmérőjének.
A hatékonyság-para visszatérő mumus a harcművészetek világában, és úgy látjuk, megéri részletesen is foglalkozni részkérdéseivel. Különösen annak tükrében, hogy kimondva-kimondatlanul, de mindig azt a teret, azt a szituációt kívánják sokan mércéül állítani, ahol – reményeink szerint – soha egyetlen harcművésznek sem kell tudását alkalmaznia. Legfeljebb a népszerű számot dúdolva, járhatja az utcát egymaga, furcsa hangulatban.
Figyeld oldalunkat a folytatásért!
