Szerző: Juhász Péter | júl 2, 2017 | Edzőtáborok, Filozófia, Mesterek
Cikksorozatunk első részében azt a létező jelenséget jártuk körbe, mely a harcművészeteket és küzdősportokat időről-időre egy bizonyos mércével akarja egymáshoz viszonyítani. Írásunkban – stílusosan, aikidosan, a támadóenergiákat felhasználva és visszafordítva – főként kérdések segítségével érveltünk amellett, miért tűnik sziszifuszi munkának a hatékonyság mágikus erejűnek vélt kifejezésére felfűzni az egyes irányzatokat, megközelítéseket. Megállapításunk szerint a probléma gyökere jóval mélyebben húzódik, nevezetesen ott, hogy a hatékonyság kategóriája sincs megfelelően definiálva. Ezért aztán mérni is igen nehéz lenne a segítségével bármit is.
Most folytatjuk a megkezdett gondolati ívet, és néhány papírra vetett tai sabaki-val mozgunk a problémakörrel találkozás pontja körül!
Life in the streets
Ha az edzőtermen kívül is hajlandók vagyunk az aikido-ra, egyáltalán, a küzdőművészetek világára időt szánni, és például követni egy-egy eszmecserét az interneten, akkor hamar szembesülünk azzal, hogy a hatékonyság-para nem csak az aikido-t érte utol. Ha elolvasunk néhány átgondoltan érvelő írást (például ezt itt a ju-jitsu és az utcai harc romantikusnak nem nevezhető kapcsolatáról, vagy ezt, amelyben az elfogultsággal véleményünk szerint nem vádolható szerző a ninjutsu-t és az MMA-t veti össze konkrét szempontok alapján), láthatjuk, hogy a hatékonysággal kifejezni próbált valamiféle harcművészeti érték, a földharcosok gondolatiságát éppúgy foglalkoztatja, ahogy a kung fu egyes művelőit.
Van azonban még egy fontos tanulsága az elmélyedésnek: a hatékonyság-para előbb-utóbb átalakul azzá a kérdéssé, hogy az adott irányzat hogyan vizsgázna az utcán – pontosabban annak művelője, hogy ezzel egy újabb részproblémára utaljunk finoman. Úgy tűnik, minden irányzat esetében megjelenik a szemléletmód kérdése, mely alapján egyes szerzők és harcművészek óvatos – nagyon óvatos – következtetéseket engednek meg arra nézve, egy-egy irányzat hatékonyabb lehet-e másiknál az utcai önvédelmi helyzetekben (de nem abszolút értéken mérve). Vagy legalábbis: az „utcával” összekapcsolt, váratlanul elszenvedett támadások kezelésében. De ugyanez a kérdés vonul végig – csak gyakran kimondatlan formában – számos, harcművészetekkel foglalkozó fórumban is. A „hatékonyabb-mint-másik”-típusú, inkább sugallatok, mint határozott állítások, elsősorban az adott irányzat technikai készletével hozzák összefüggésbe ezt: arra helyezik a hangsúlyt, hogy az irányzat mögötti szemléletmód milyen technikák kifejlődésének adott nagyobb teret.
Ez talán azt jelentené, hogy megtaláltuk azt a viszonyítási pontot – az „utcát” – melyből kiindulva a küzdősportok és harcművészetek skálázhatók lennének? Semmi esetre sem, hacsak nem tennénk le a voksunkat amellett a nyilvánvaló képtelenség mellett, hogy minden tanonc, választott stílustól függetlenül, azért kezdett el tanulni valamilyen küzdő- vagy harci rendszert, hogy az „utcán” majd meg tudja magát védeni. Jól illusztrálja az összemérés képtelenségét az, hogy van, aki – puszta hipotézisként – azt ajánlja, a hatékonyság kérdésének eldöntéséhez megfelelően nagy létszámú csoportnak kellene hosszú éveken át tanítani valamennyi stílusirányzatot, rendszert, ugyanazt és ugyanannyi ideig. Majd ennek végén változatos helyzetekben, ring harctól az „utcai” túlerős fegyveres támadásig bezárólag kellene a tanultakat alkalmazni (így van, ez pusztán gondolatkísérlet). Ám amíg ezt meg nem tesszük, maga a kérdésfeltevés, a hatékonyság-para is felesleges.
Mi magunk is leírjuk itt, mit gondolunk az aikido-ról, a béke harcművészetéről, és hogyan igyekszünk az alapító tanításával összhangban művelni választott harcművészetünket. A „béke” és a „harc” látszólag anakronisztikus ellentétét is fel lehet oldani (ezt nem ebben az írásban tesszük meg), hogy az aikido-ban a harmóniát és az együttműködés, a fejlődés esélyét találjuk meg. Mégis ott kísért a hatékonyság-para: mire megyünk vele az „utcán”? Remélhetőleg semmire – pontosabban úgy megyünk vele sokra, hogy tényleges technikai tudást nem kell alkalmazni. (Erről az aspektusról később, sorozatunk záró darabjában írunk majd.)
Akkor most békésen roppanásig feszítem a csuklódat
Az aikido szemléletéből adódóan csak a tanulás és gyakorlás dimenzióiban formálódik zárt keretek közé a dojo-ban, térszemlélete, a technikák térhasználati módja egyfajta végtelenséget, korlátozás nélküli rendelkezésre állást feltételez. Elméletileg ilyen tér az „utca” is, vagy bármilyen olyan közeg, ahol alkalmazni szükséges a tanultakat. De ez a megállapítás így csak felszíni, pontosabban csak a technikai repertoárra vonatkozik, és nélkülözi azt a szemléletmódot, amit tanulni és követni igyekeznek az aikidoka-k. Vagyis azt, hogy az aikido találkozási pontban kezdődik, és ezt a találkozási pontot a felek együttesen határozzák meg, noha a szituáció irányítását a békés harcművész kell hogy végezze (önvédelmi okokból). A fizikai találkozási pont kijelölése sokkal korábban, a felek percepciója által, az adott térben végrehajtott kinetikus kommunikációval kezdődik, ilyenformán az aikido a találkozási pontban már technika azonnali alkalmazását is jelentheti. Az aikido előkészítése a tökéletességet kereső harcművésznél már korábban lezajlik. Hogy ez az utcai alkalmazásban – felismerés, a reagálás, a helyzet kontrollja a térben, a Budoval összhangban megteremtett „jókor, jó helyen” töredékpillanata – kevésbé átszellemülten, „elvontan”, hanem hirtelen, villanásszerű módon kell hogy történjen? Legegyszerűbb, ha a kérdést – ismét aikidos stílusban – megfordítva válaszolunk: az aikido gyakorlója akkor lehet sikeres, akkor lehet hatékony egy ilyen szituációban, ha ő maga képes alkalmazni ezeket a szemléletmódból következő elveket. Persze számos dolog függ a külső körülményektől, a pillanatnyi állapottól, és ezer más tényezőtől.
Épp ezért ezzel a gondolatmenettel amellett tesszük le voksunkat, hogy felesleges „általános hatékonyságot” keresni az aikido-nál (is), hiszen alkalmazása mindig szituatív és nem kevés dologtól függ. Akár „utcáról” vagy más helyzetről, és a szituáció teréről legyen is szó. Christian Tissier, aki dojonk első számú technikai vezetője és művelt stílusunk meghatározója, nemzetközi hírű, 8. danos nagymesterként nem utcai küzdelemre pozicionálja az aikido-t, noha az aikido elvei és technikai repertoárjának ismerete is alkalmassá teszik arra, hogy segítségével megvédjük magunkat, vagy akár komoly sérüléseket okozzunk a támadónak. Dojonk másik mestere, Tissier shihan tanítványa, több edzőtáborunk vezetője, a 6. danos Stéphane Goffin ugyanakkor a „működő” technikákra helyezi a hangsúlyt. Aikidoja gyors, elegáns, mégis ott húzódik benne a támadó(k) elleni igen-igen hatékony (és ha nem figyelnek, bizony fájdalmas) megoldások ígérete.
Sokan, sokféleképpen megfogalmazták már az edzőtermi gyakorlás és az alkalmazás közötti különbségeket illetve ezek tényét. Az aikido-t időről-időre körüllengő hatékonyság-para már csak ezért is indokolatlan: míg a dojo-ban, edzőtársak és barátok közt az uke tatamin való kényelmes elgurulása a technika vége, addig az utcán egy töréssel befejezett csuklófeszítéssel is zárhatja az aikidoka a megoldást, önmaga védelme érdekében. Ám ez is legfeljebb az adott szituációban való alkalmazás hatékonyságára utal, s nem általában a rendszerére.
Kör közepén állok
Cikkünk utolsó pontjában konkrét példával utalunk röviden arra a képzeletbeli szituációra, amikor egy ketrecharcos és egy aikidoka „összecsap”. Vajon ki „győzne”, melyik rendszer lenne a hatékonyabb? Ebben a vonatkozásban most tekintsünk el attól, hogy a ketrecharcosok gyakran az MMA világából érkeznek (illetve egybe is mosódik a kettő), valamilyen harcművészeti és/vagy küzdősportos előélettel rendelkezve, szisztematikusan készülnek fel versenyszerű küzdelmeikre. A róluk élő kép szerint szívós, az átlagnál jóval nagyobb erőnléttel és állóképességgel bíró férfiak (és nők), akik számos technikában jártasak. Vajon mire jutna egymással egy ilyen „harcos” és egy aikido-t művelő „harcművész”? Itt pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mennyire értelmetlen hatékonyságot keresni ebben a szituációban.
Gondolatkísérletünkben, amikor kettőjükre rázárják a kör alapú ring ketrecének ajtaját, akkor az aikido-s tesz engedményt a másiknak: ő lép amaz megszokott közegébe. Az erőnlétből, testalkatból fakadó különbségek kérdései furmányosak: egyesek azzal érvelnek, hogy ezek az „utcán” is fennállnak, ezért szabályozott küzdelmi helyzetben sem szabad túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. Ám akkor hogyan lehetne „megmérni” a hatékonyságot? Erre a kérdésre így sem kapunk választ.
A ketrecharcos adott menetrend szerint készül fel azokra a szituációkra, amiben most az aikido gyakorlójával van együtt. Edz, izzad, lesérül, hogy helyt tudjon állni ott, és technikai tudását a zárt térben való alkalmazáshoz igazítja. Az aikido-s – ahogy imént röviden vázoltuk – másképp használja a teret, másképp kezeli a szituációt, amibe csöppent, és vélhetően máshogy próbálja meghatározni a találkozási pontot (amit ő uralhat), mint az MMA-harcos. Megpróbálja megtalálni a módját annak, hogyan lehet vele szemben jó időben, jó helyen, a szűkre szabott térben, úgy, hogy az aikido térhasználati szemlélete alapvetően vég nélküliséget feltételez (pontosabban az Univerzummal való egyesüléshez van köze a spirituális háttérben, de ez itt felesleges kitérő lenne). Hajlékony, gyors, dinamikus mozgásra képes, ám ez persze ellenfelére is igaz lehet. Az aikidoka sokkal kevésbé hajlandó „beleállni” – illetve próbál nem beleállni – a frontális támadásba, a lerohanásba, a satuba fogásba. Vajon képes a tanult módon kitérni egy 50-60 kg-os becsapódási tömeggel érkező ütés elől és a jól kidolgozott izomzatú kart használva, megváltoztatni az egyensúlyi helyzetet és levinni a földre a harcost? Mi lenne az, ami eldöntené kettőjük harcát? Melyik rendszer bizonyulna „hatékonyabbnak”?
A válasz az: nem tudjuk, mert nem lehet megmondani. Két, egymással eleve ellentétes szemléletmódot pakolunk az egyik által sajátjának érzett „terepre”, amelyben helytállásra a ketrecharcos szisztematikusan készül: ez mind neki kedvez, ő van előnyösebb helyzetben. Reakcióban, gyorsaságban, erőben. Ám ebből nem következik az, hogy az aikidoka nem lehetne képes arra, hogy megvédje magát, hogy legalább elhárítsa a támadásokat, ha már ő maga mellőzi azokat. Hogy ez sikerül-e neki, szellemben és testben, vagy csak véletlennek köszönhetően – előre nem tudható. Ahogy az utcán sem. S ahogy akkor sem, ha az MMA-harcos tesz kirándulást a tatamin, amelyre az aikidosok oly szívesen csapkodják oda egymást edzéseinken. Ezzel a gondolatmenettel nem állítjuk azt, hogy az „aikido” legyőzi az „MMA”-t vagy viszont. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy értelmetlen akár a konkrét szituációk alapján összehasonlítani eltérő szemléletmódú és eltérő technikai készlettel dolgozó rendszereket – különösen úgy, ha azt nem is semleges szituációban tesszük.
Aikido-s barátunkat azért engedtük gondolatban a ketrecbe, mert a szituáció bemutatása révén annak valójában relevancia nélküliségére kívántuk felhívni a figyelmet. Épp olyan felesleges kísérlet lenne – ezért fordítottunk ennyit részletes bemutatására –, mint az első részben említett „bullshit” videók alapján eldönteni, melyik rendszer a „jobb”, vagy az „utcát” megtenni a hatékonyság fokmérőjének.
A hatékonyság-para visszatérő mumus a harcművészetek világában, és úgy látjuk, megéri részletesen is foglalkozni részkérdéseivel. Különösen annak tükrében, hogy kimondva-kimondatlanul, de mindig azt a teret, azt a szituációt kívánják sokan mércéül állítani, ahol – reményeink szerint – soha egyetlen harcművésznek sem kell tudását alkalmaznia. Legfeljebb a népszerű számot dúdolva, járhatja az utcát egymaga, furcsa hangulatban.
Figyeld oldalunkat a folytatásért!
S gyere aikidozni!
http://zummaikido.hu
Szerző: Monostory Miklós | jún 21, 2017 | Filozófia
1. Önvédelem
A legtöbben, amikor harművészet művelésére adják a fejüket, az önvédelem számukra megfelelő módját keresik. Az Aikido kiválóan megfelel önmagunk, vagy mások megvédésére. Előnye, hogy olyan képességek kifejlesztését segíti, és olyan technikákat tanít, amelyekkel felülkerekedhetünk a fizikailag erősebb ellenfélen is. Ezért az Aikido nem csak a fiataloknak és jó karban levőknek megfelelő, hanem bármely korosztálynak.
2. Testedzés
Az Aikido olyan módon épül fel, hogy olyan fizikai szinten tudunk gyakorolni, amely megfelel saját képességeinknek. Az idő múlásával az újonc észreveheti, hogy teste a megtanult technikákkal együtt fejlődik. Sokan megtapasztalták, hogy az edzések hatására veszítettek súlyukból, állóképességük megnövekedett. A gyakorlott aikidokák gyakran úgy zuhannak egy dobásból, mint amit máshol legfeljebb talajtornán láthatunk. Az aikido tökéletes a test karbantartására is, egy feszesebb edzés egy kardió-edzéssel ér fel.
3. Biztonságosabb, mint más harcművészetek
Az Aikido edzések nem az ütésekről és a rúgásokról szólnak, bár az ellenük való védekezés során használunk ütéseket és rúgásokat is. A technikák áramlóak, nem gyakorlunk köríves rúgást, ököllel, vagy tenyértővel ütést. Ezért nincsenek is a blokkolásból származó sérülések. Balesetek előfordulnak minden harcművészetben, de az Aikido különleges edzésmódja kiküszöböli a legtöbb sérülés lehetőségét. A biztonságot tartjuk a legfontosabbnak.
4. Az Aikido segít leküzdeni a stresszt
Ahogy elkezded gyakorolni az Aikidot, találkozni fogsz az alapító, Ueshiba Morihei néhány filozófiai alapvetésével is, és megismered, miért is nevezik az Aikidot a ”Béke Művészetének”. Az Aikido sokkal több a technikáknál, az övvizsgáknál és a testgyakorlásnál. Ha nyitottan állsz hozzá, az Aikido segít válaszokat találni kérdéseidre, és megoldani problémáidat. O Sensei, az alapító, meg volt róla győződve, hogy küldetése volt az Aikidoval: elhozni a világra a békét és segíteni feloldani a konfliktusokat. Elsőre ezek túl hangzatos céloknak tűnnek, de a dolog velünk kezdődik – ha elkezded, megváltoztatja egész életed.
5. Új barátokat ismerhetsz meg
Minden új Aikidoka fel szokta emlegetni, hogy mennyi különböző emberrel találkozik, és hogy edzőtársai mennyire barátságosan fogadták. Az Aikidot gyakorlók kora és háttere teljesen különbözik – ami közös, hogy mindegyikünk stresszmentes és a versenyek okozta nyomás nélküli környezetben gyakorol. Nem szokatlan, hogy valaki a csapatból sütivel, üdítővel állít be edzésre, hogy utána elfogyasszuk. A helyi edzőtáborok és a nemzetközi szemináriumok sok érdekes emberrel hoznak össze.
6. Tanulj meg valami újat
Az Aikidot bármikor elkezdheted, mindegy, mennyire vagy edzett. Soha nincs túl korán, vagy túl későn. Ha bármikor is szerettél volna elsajátítani egy harcművészetet, nem kell úgy érezned, hogy túl késő. Valami új megtanulása a legjobb módszer, hogy új kihívást tűzzél ki magad elé!
7. Tanuld meg és tapasztald meg a szerénységet
A többi japán harcművészettel együtt az Aikido is előtérbe helyezi a szerénységet. Ha Aikidot gyakorolsz, ki fog fejlődni benned az empátia és a szerénység. Az Aikido egyik tanítása, hogy megtanulod magad partnered helyébe képzelni – ez az edzés egyedi és hatékony módja.
8. Megnövekszik az önbizalmad
Mindenki kezdő, aki valami újba kezd. Teljesen érthető, ha az első edzések után zsong a fejed, és úgy érzed, sohasem fogod tudni megtanulni. Aztán, ahogy telnek a hetek, a mozdulatok egyre ismerősebbek lesznek, és eljön a nap, amikor összeáll a kép. Egymás után túljutni a nehézségeken – függővé válik tőle az ember, amikor rájön, hogy képes rá.
Szerző: Monostory Miklós | jún 17, 2017 | Filozófia
Mi az Aikido?
Ez a kérdés időről-időre felmerül a dojokban, és a válasz vagy csend, vagy annyiféle, ahány válaszoló. Bár első pillantásra könnyű választ adni, a kérdés mégis fogós, és igazából nehéz magunknak megválaszolni. Az Aikido alapítója, Ueshiba Morihei egyszer azt mondta, hogy az Aikido nem olyasmi, amit ecsettel vagy szavakkal le lehetne írni – át kell élni.
(tovább…)
Szerző: Monostory Miklós | jún 15, 2017 | Filozófia
Shodan vizsga után sokan abbahagyják az aikidót; ez az aikido tanulásában a legnehezebb momentumok egyike.
(tovább…)
Szerző: Juhász Péter | jún 11, 2017 | Filozófia, Mesterek, Videók
Írtunk már arról – nem is olyan régen –, hogy létező jelenség időről-időre megkérdőjelezni egy-egy harcművészeti stílus értékét, teljességét. (A probléma másik ágát, nevezetesen, hogy van-e értelme különböző stílusokról beszélni, most figyelmen kívül hagyjuk. Az aikido olyan rendszer, mely saját jogán lett harcművészet. Tény, hogy valamennyi iskola az emberi test lehetőségeit és határait, illetőleg a jó öreg gravitációt használja ilyen vagy olyan módon, de pusztán ezektől még sem a tradicionális, sem a modern megközelítések nem oldhatók fel egymásban.) Az aikido-t gyakran éri az a vád, hogy nincsenek benne igazi megmérettetések (nem kell senkit elgyepálni a tatamin ahhoz, hogy a gyakorló mesterétől megkaphassa a következő fokozatot), a szkeptikusok felróják, hogy a partner együttműködése nélkül nem jön létre technika, és kétségbe vonják ún. éles helyzetű, „utcai” alkalmazhatóságát.
„Az aikido nem hatékony” – mondják.
A problémakör részleteinek kibontásához több írásra lesz szükség. Első bejegyzésünkben megpróbáljuk sűrítetten bemutatni azt az ellentmondásos jelenséget, melyet e sorok írója hatékonyság-parának nevezett el. Mindjárt látni fogjuk: az ellentmondások nagy része abból fakad, hogy azok a szempontok sincsenek egyértelműen definiálva, melyek alapján egyesek stílus-összehasonlításra ragadtatják magukat.
„Zavart érzek az Erőben!”
A harcművészetek és küzdősportok világát, a laikus és gyakran a bennfentes párbeszédeket is, időnként szinte maga alá gyűri a kérdés: melyik stílus vagy rendszer a hatékonyabb? Az aikidosok különösen érzékenyen reagál(hat)nak arra, ha a „küzdősebb” irányzatoktól megkapják, hogy stílusuk ugyan kétségkívül látványos és elismerésre méltó az elszántság, ami műveléséhez kell, de sehol egy igazi támadás, komoly rúgás vagy ütés, agresszió benne, ezért még önvédelemre is csak fenntartásokkal lehet alkalmas. Ha ez így van, akkor szembe kell nézni azzal, hogy sokan nem az aikido-t, hanem más irányzatokat fognak választani testük művelésére, ami hosszabb távon e harcművészet népszerűségének csökkenéséhez, a szervezeti háló meggyengüléséhez vezethet – ez már sportszakmai kérdés is egyben.
Ez a helyzetleírás jól mutatja, milyen következetlenségek mentén folyik vagy éppen akad meg a párbeszéd a harcművészetek világában. Az aikidosok gyakran zavarban érzik magukat: a homályos „hatékonyság” fogalmával kellene mérniük szeretett harcművészetüket, csak épp sehol nem lelhető fel az a skála, amely a zsinórmértéket kezükbe adhatná. Hatékonyság? Mihez képest? S milyen vonatkozásban? Támadásban? Az aikido gyakorlása során tanulnak támadni az edzéseken részt vevők, de a rendszer – nyugodtan mondhatjuk így – egyik filozófiai sarokköve szerint, egy aikidoka nem támad embertársára (legalábbis nem aikidosként). Támadás esetén viszont nemcsak reagálni lesz képes, hanem a teljes szituációt a kontrollja alatt tudja tartani. Hogyan lehetne hatékony így a támadásban? Vagy talán az önvédelemben? Annak létezik valamiféle abszolút értéket mutató skálája, mely képes kezelni a szituatív sajátosságokból fakadó különbségeket? Van értelme az önvédelem problematikáját az amúgy is zűrős hatékonyság kérdésével összevonni? S mi a helyzet az aikido alkalmazásával? A szemellenzőn túl, a japán rendőrök aikido-s képzésével, konkrét utcai-késes támadásokat eredményesen kezelő aikido-s technikákkal találkozhatunk – de ha az aikido alapvetően nem a támadásra épül, van-e értelme alkalmazásának kérdését elválasztani az önvédelemtől és a helyzet kontrolljától?
Látható, hogy itt olyan rétegzett problémakörrel állunk szemben, mely nem oldható meg békés meditációt követő „kiaaaaa!” csatakiáltással. Részletesen fogunk az itt felvetett részkérdésekkel foglalkozni a következő írásainkban. Most maradjunk a hatékonyság zűrzavaros fogalmánál.
Kérem, tegyék meg tétjeiket!
Az aikidos-ok számára a fő problémát, egyszersmind csapdahelyzetet, az jelentheti, ha elfogadják azt a külső törekvést, azt a néha érezhető a nyomást, hogy harcművészetüket a „hatékonyság” skáláján helyezzék el. Ez azt vonná maga után, hogy valamiféle sorrendet kellene felállítani, egy tengelyre helyezni az aikido-t más irányzatokkal. Ott kellene helyet találni neki a karate, a capoeira, a jiu-jitsu, a magyar vonatkozú baranta, Bruce Lee jeet kune do-ja, a szenegáli laamb birkózás, vagy a küzdősportok eklatáns példája, a thai box között – és a további ismert vagy csak a világ kis szegletében gyakorlott rendszerek társaságában. Vajon milyen hatékonysági értékűnek gondolnánk az aikido-t egy 10-es skálán? 3-as vagy 7-es értékűnek? Mi lenne a szempontrendszer, ami szerint pontozunk? Utcai támadások kivédése vagy ketrecharcban helytállás? Mi történne ezek esetenkénti sajátos vonatkozásaival? S azok, akik a hatékonyság címkéje alatt keresik a Nelson-dobás lehetőségét az aikido-n (hogy ezzel a képzavarral éljünk), hogyan helyeznék el favorizált rendszereiket e problémás skálán?
Úgy tűnik, a hatékonyság varázslatos fogalmával legalább két alapvető probléma is akad: egyrészt nem tudjuk, hogyan is lehetne használható abszolút értéket faragni belőle, másrészt ha lenne is konszenzus ebben, mégis csak egy olyan szempontrendszer ráerőltetése lenne az aikido-ra vagy más irányzatokra, amit azok (pontosabban művelőik) nem feltétlenül akarnak. Ellenben kényelmetlenül érezhetik magukat, bizonyítási kényszer alatt, hogy az aikido igenis komolyan vehető harcművészet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az aikido világán belül is felmerül időről-időre az identitás, vagy egyszerűen csak mibenlétének kérdése, a gyakorló önfejlesztésén túli vonatkozások – az aikido-t választóknak célszerű kikerülni a hatékonyság-para csapdáját, és a felmerülő kérdésekre önerőből válaszokat keresni, nem pedig valamiféle bizonytalan fogalomhoz mérni a Bushido ezen modern megjelenési formáját.
Itt említjük meg a másik, még inkább megtévesztő és gyakran előforduló kijelentést: „az aikido nem működik.” Nem szeretnénk indító írásunkat hosszasan nyújtani: a fenti megfontolások erre a bizonytalan kritikára is érvényesek. Ha a partner együttműködik, létrejön a technika. Ha nem működik együtt, az edzőteremben nincs technika – az „utca nyelvére” lefordítva viszont akkor rosszabbul is végezheti. Az aikidoka nem támad vissza, de ha nincs támadás alatt, nem is kell technikát csinálnia. Nem sérül meg senki. Látható: az aikido saját alapelvei szerint, nagyon is működőképes rendszer. De vigyázat! Ezt önmagában nem az igazolja, hogy több millió gyakorlója van világszerte. A helyzet fordított: az aikido csekély számú alapelvének megértése adja ki azt az irányzatonként néhol árnyalataiban eltérő, de mégis mindenütt azonos strukturális vázat, amelyre az aikodo forma- és technikai gazdagsága felépül. Úgy is mondhatnánk: valójában nem a technikai repertoár széles, hanem az aikido alapelveinek érvényesítése száz, ezer technikai variánsban is elképzelhető. Ezt tapasztalja meg sok-sok gyakorló az edzéseken, és fogadja be (!) az aikido-t működő és vitális rendszerként.
Aikido vs. MMA/karate/kung fu/… – az igazi „bullshit” videók
Természetesen nem állítjuk, hogy valamennyi így címkézett vagy címzett videó megtévesztő lenne, amely a népszerű videó megosztókon azzal kecsegtet, hogy bemutatja, mire megy egymással két eltérő rendszer – pontosabban képviselőik – egy összecsapásban. Sok értékes anyagot látni adott rendszerben magas szintre eljutott mesterek „egymás ellen” tartott barátságos bemutatóiról. Azok azonban, melyek (le)minősítő szándékkal, szinte kárörvendéssel villogtatják egy-egy stílus képviselőjének (le)szereplését egy másik iskola képviselőjével szemben, jószándékú aikidos-ok vagy ketrecharcosok által sem vehetők komolyan. Nem csak azért, mert mindig találni egy ellentétes előjelű anyagot is, hanem mert egy-egy ilyen videó és az abban szereplők, nem feltétlen árulnak el mindent az adott rendszer logikájáról, elveiről. Amit látsz, az nem több egy-egy pillanatfelvételnél, nem elég messzire mutató következtetésekhez. Bármilyen izgalmasnak is tűnik, kerüld azokat a videókat, melyek az egyik irányzat leminősítési szándékával mutatják be stílusok találkozását, és foglalkozz inkább a heti, havi edzésterveddel!
Mi pedig folytatjuk: a következő írást egy roppant izgalmas kérdésnek szenteljük, mégpedig az aikido térhasználatát vetjük össze a ketrecharcosok szorult helyzetével, a hatékonyság-para tükrében. Előre bocsátjuk: az igazi pikantériát nem a zárt térben küzdők sajátos helyzete és az aikido térigényessége fogja adni. A sorozat ezt követő részében külön kitérünk majd az önvédelmi hatékonyság problematikájára is.
Kísérj minket figyelemmel és persze várunk edzéseinken!
Szerző: Csák Gergely | máj 10, 2017 | Aikido hírek, Filozófia
- Ki kell tűzni egy célt mindenkinek.
- Mindenkinek dolgoznia kell magán, fejlődnie kell.
- Mindenkinek tanulnia kell valami újat.
- Okozzon örömöt, legyen felszabadult a hangulata.
- Mindenkinek tiszteletet kell mutatnia saját maga és a többiek iránt is.
Mindezek a dolgok elég nyilvánvalónak tűnnek, de egy aikido-óra keretében nem mindig sikerül ezt összehozni – még egy tapasztalt oktatónak sem. Viszont, ha összejön, akkor bármelyik harcművészetet is űzöd – járj oda!
Hadd fejtsük ezt ki egy kicsit jobban.
Az edzés célja – a tanulás és fejlődés
Mindenki, aki elmegy egy harcművészeti edzésre, kitűz valamilyen célt maga elé:
- mozogni akar,
- meg akarja védeni magát,
- le akar fogyni (ilyen is van, igen),
- ki akarja tombolni magát,
- el akarja felejteni az egész napos munkát, stresszt,
- stb.
De az oktatónak is kell tűznie egy célt: ma valamilyen mozdulatot, valamilyen alapelvet, vagy valamilyen speciális dolgot tanulnak az aikidokák (az aikido gyakorlói), esetleg egy nagyobb témakört oszt az oktató több részre és annak az egyik részét veszik végig az órán.
Mindezen céloknak, ha nem is 100%-ig, de teljesülniük kell. Együtt. Az oktató céljainak és a tanítványok céljainak is.
Amikor elmész edzésre, kérdezd meg magadtól:
- Mit szeretnék megtanulni? Miért járok edzésre?
- Mit jelent, hogy tanulás? Mit jelent, hogy együtt tanulunk, adunk egymásnak valamit?
- Mit jelent, hogy fejlesztem magam és fejlesztem a partnerem? Fejlesztem a tanítványaimat, fejlesztem az oktatómat?
Az aikidóban (és a többi harcművészetben is) az együtt gyakorlás hozza meg azokat a munkakörülményeket, amiktől mindenkinek úgy kell éreznie, hogy fejlődik valahova, jobb lesz valami. Alakul a teste és átalakul a szelleme is – több lesz, jobb lesz ahhoz képest, amilyen korábban volt.
Maga a folyamat a keiko folyamata (szó szerinti fordításban a keiko: „elmélkedés a régi dolgok felett”). A keiko ideális esetben ilyen dolgokat jelent:
- Valakit az érdektelenből érdeklődővé tenni;
- Valakit a „nem tudom megcsinálni” állapotából a „meg tudom csinálni” állapotába átsegíteni;
Mindezekből következik:
az aikido célja az együtt tanulás.
Minden egyes technika, amit megcsinálsz, tapasztalat. Az aikido tapasztalati út. Ha nincs tapasztalat, nincs aikido.
De egyben azt is jelenti: a harcművészeti technikákat végre kell tudni úgy is hajtani, hogy mindkét fél fejlődik: nem sérül, vagy kevesebb lesz, hanem a technika végén úgy áll fel, hogy erősebb, gyorsabb, okosabb lett – mindenképpen jobb lett, mint volt.
Másik fontos dolog: ha van egy hobbid, ha sportolsz (pl. aikidózol, de bármilyen hobbira igaz), azt magad választottad. Senki sem áll mögötted egy fegyverrel és kényszerít arra, hogy edzésre járj. Éppen emiatt az aikido dojo iskola, ahol mindenki tanul, de nagyon is különbözik egy iskolától: mindenki örömét leli a tanulásban. Amit az aikidótól, az oktatótól és egymástól kapnak az edzésen résztvevők, azt kúlnak, hasznosnak, izgalmasnak, vagy tuti jónak kell találniuk. Ha nem így van, akkor nem fognak újra eljönni.
Új képességeket, új dolgokat tanulni hihetetlenül motiváló. Úgy érzed, hogy személyedben fejlődtél – az a tuti.
Mindezen új képességek és technikák hivatalossá tétele zajlik az aikido vizsgákon. Éppen ezért a vizsgázás hozzá tartozik az aikido gyakorlásához és mindennapjaihoz.
Az ideális harcművészeti edzésen nincsenek olyanok, akik éppen csak eljöttek, csak úgy ott vannak, éppen nincs jobb dolguk. Csak egy picit edzegetnek. Nincs kedvük vizsgázni / edzeni. Az ilyen harcművészeti edzések sosem hozzák meg a fejlődést, vagyis értelmetlenek.
Az edzésnek örömet kell okoznia.
Néhányan végtelenül komolyan veszik a gyakorlást, de mindig kell lennie egy kis felszabadultságnak. Viszont a túlzott heherészés az edzésen azt mutatja, hogy valaki nem a mozdulatra, nem a partnerére, vagy saját magára figyel, hanem szórakozik.
Az aikidónak és a harcművészeteknek számos célja van. Az egyik az elme csöndje. Ezt is meg kell tanulni – az aikido ugyanis egy mozgó meditáció. Miközben az ember végrehajtja a technikákat a partnerével, az elméje csendes, megállt. Nincsenek zavaró gondolatok, felbukkanó érzelmek, csak a mozdulat van, a koncentráció.
Az ember harmóniába kerül saját magával, a partnerével és hirtelen az egész univerzummal – ahogy azt O-Sensei is megfogalmazta már sokszor.
Mindezt megtapasztalni elképesztő örömöt és sikerélményt okoz.
nem szükséges hozzá extra vicceket mesélni egymásnak, hogy azzal foglaljuk le az elménket edzés közben. Az aikido, a fejlődés, a harmónia, az üresség, a gondok hiánya önmagában örömöt okoz, anélkül, hogy erőltetni kellene.
Az edzés okozzon örömet.
Észrevétlenül tértünk át a harmadik pontra, hiszen mindezek összefüggenek: az edzés öröm és játék. Az edzés lehetővé teszi, hogy különböző személyiségű, hátterű emberek egymással jól megférjenek, viszonylag kis helyeken is. És jól megférjenek, szívesen lássák egymást viszont hetente többször is.
Akkor igazán jó az edzés, ha lehetővé teszi, hogy mindenki saját maga maradjon. Amikor senkire nincs rákényszerítve, hogy más legyen, mint ami.
Ennek kulcsa: a tisztelet.
Igen, minden mindennel összefügg: az öröm és az alapos edzés akkor jön össze, ha megvan a tisztelt egymás felé.
Minden harcművészeti edzés a meghajlással kezdődik és ér véget. De ha a meghajlás csak egy üres gesztus és aztán a gyakorlók nem becsülik egymást semmire – akkor az nem lesz jó edzés.
Bízunk benne, hogy az edzés örömet okoz neked – várunk a mienkre!
